Mucsi András: Kolozsvári Tamás (1969)

szarvasünő teje. A király vadászaitól űzőbe vett állat gazdájánál keres menedéket. Az egyik vadász kilőtt nyila Szent Egyed könyörgésére célt téveszt, és a meghajszolt állatot oltalmazó szent remetét sebesíti meg.

Kolozsvári Tamás legendaábrázolásai között ez az erdei jelenet adja vissza leginkább az Arany Legenda naiv elbeszéléseinek meseszerű hangulatát, költői szépségét. Összehasonlításul idézzük újra az Arany Legenda szövegéből Szent Egyed szarvascsodájának történetét. „Szent Egyed... félvén az emberek dicséretének veszedelmétől, még beljebb keresett magának menedéket, ahol egy barlangot és egy kis forrást lelvén, egy szarvastehenet is talált, ki kész volt őt táplálni és a napnak bizonyos óráiban tejének italával jóltartotta őt. De midőn a király fiai arrafelé vadásztak, megpillantották a fent mondott szarvast, és.. . űzőbe vették ebeikkel. A heves üldözés elől annak lábaihoz menekült, kit tejével táplált. Ez pedig igen csodálkozott, miért bőg olyan szokatlanul a szarvas, és kiment, és látván a vadászokat, kérte az Urat, hogy kit néki tápláló dajkául adott, oltalmazza meg. És a kutyák közül egy sem merészelt egy kőhajításnál közelebb jönni... Meghallotta ezt a király is, és... a püspökökkel és a vadászok sokaságával ment oda... És egyik közülük nyilát vigyázatlanul kilőtte, hogy a szarvast kihajszolja, ám a szarvas helyett isten emberét sebesí- tette meg súlyos sebbel, imádsága közben. Ekkor a katonák, fegyvereikkel ösvényt nyitva, a barlanghoz mentek és láttak egy aggastyánt, szerzetesi ruhába öltözve, haja fehérsége és éveinek sokasága folytán tiszteletre méltót, kinek térde előtt feküdt a szarvas.” Kolozsvári Tamás képei között a Szent Egyed-jelenetnek van a legkevesebb szereplője, mindössze a vadász (43. kép), a remete (40. kép) és a szarvas (45. kép). Hiányoznak a képről a szereplőket megszólaltató mondatszalagok is, csupán a szent nevére történik utalás. („Sanctus Egidius confessor” = Szent Egyed hitvalló.) Az ábrázolás itt is sűrített, a fontos szerepet játszó nyílvesszőt kétszer látjuk ugyanazon a képen: a szarvasra célzó vadásznál és a megsebesített szent mellében. A középkori ember szemléletét, és bármily szokatlanul hangzik, a festő realitásérzékét zavarta volna a kilőtt nyílnak a levegőben lebegő, tehát nem statikus ábrázolása.

A legendaképek - az egyházi hierarchia korábbi ikonográfiái megkötöttségének megfelelően - statikus, állóképszerű kompozíciói nyugalmi helyzetben levő alakokat ábrázolnak. A szentek ünnepélyes, méltóságteljes bemutatása megfelel a szentek tiszteletét szolgáló oltárképek rendeltetésének. A táblaképeken még a cselekvést kifejező figurák is élőképszerűen, pillanatnyi mozdulatlanságban jelennek meg. Az előadás kötöttségét a festő önkéntelenül is a művészi hatás szolgálatába állítja; a lefokozott mozgásábrázolás belső feszültséget ad a képnek.

18