Cséfalvay Pál - Ugrin Emese (szerk.): Ipolyi Arnold emlékkönyv (1986)
Ugrin Emese: Ipolyi Arnold szerepe és tevékenysége a magyar képzőművészeti életben a kiegyezés után
E gondolat korszerűségét majd a századfordulón kibontakozó szecesszió fogja igazolni, amikor éppen a népies elemek beépítése a művészetbe fogja biztosítani a magyar képző- és iparművészet számára az Európához való felzárkózást úgy, hogy meg tudta őrizni sajátos nemzeti jellegét. Bár a stílus vezető irányadó műfaja, a művészettörténetben először, az iparművészet lett, az építészet a homlokzat ornamentális átírásával sikeresen zárkózott fel a művészet többi ágához. Monumentalitás hiányában azonban régi stílusszervező szerepét végérvényesen elvesztette. A kiegyezést követő esztendőben kirobbanó, csaknem tíz éven át tartó gazdasági válság nem kis mértékben járult hozzá a magyar művészet lassú kibontakozásához. Csak 1878-tól indulnak meg azok a nagyarányú építkezések — elsősorban a fővárosban —, melyek a művészek foglalkoztatását elősegítették. A robbanásszerű fejlődés felkészületlenül érte a hazai művészeti szervezeteket. Ipolyi ebben az időben került a Képzőművészeti Társulat élére: csődtömeget és koncepció nélküli egyesületet kap kézhez. Kezdeti tevékenységét az adott helyzetben két szempont határozta meg: a társulat gazdasági ügyeinek rendezése és a művészek foglalkoztatása. Ezeknek gyakorlati megvalósításában segítségére voltak azok a hivatalos szervek, melyeknek leghőbb vágyuk Budapest világvárossá való fejlesztése. Trefort Ágost vallás- és közoktatásügyi miniszter személyében pedig nemcsak egy művészetpártoló politikust, hanem aktív segítőtársat is talált. A nemzeti öntudat, a gazdasági előrehaladás, a tudomány és művészet fejlődése elválaszthatatlanul forrt össze a kor gondolkodásában. Ez a szemlélet tette Ipolyit nemcsak tudóssá, hanem kultúrpolitikussá is. Világosan fejti ki e nézetet Trefort Ágost Ipolyihoz írt levele, melyet a „Művészi Ipar” című folyóirat alapításával kapcsolatban küldött. „E folyóirat feladata megismertetni a magyar közönséget a magyar művészeti iparral s annak productumaival s ez úton odahatni, hogy az ország vagyonosodjék, a a jó ízlés iránti érzék felébresztessék, a művészi alkotások iránti érdeklődés minél általánosabbá tétessék, s hogy hazai iparunk művészi fejlődésével az a nemzet gazdaságának egyik forrásává váljék”.19 A kultúrának mint gazdasági tényezőnek értelmezése merőben új szemlélet a magyar közéletben, s a liberalizmusban gyökeredzik. Elegendő csak Széchenyi Istvánra utalnunk, aki 1829-ben éppen „sürgető gazdasági bajainkra” hivatkozva utasítja el a szobrász Ferenczy István és a művészet támogatását. A XIX. század második felében már világjelenség, hogy az állam felismerve a művészet gazdasági és politikai jelentőségét, azt anyagi és erkölcsi támogatásával igyekezett saját szolgálatába állítani. Magyarországon korábban nem léteztek olyan intézmények és szervezetek, melyek keretet biztosíthattak volna a különböző irányzatok önálló, szabad fejlődéséhez. Anyagi erők hiányában a nemzeti iskola megteremtésének érdekében működő erők kénytelenek voltak az állam támogatását kérni nemcsak a művészképzést biztosító iskolák alapítá89
