Cséfalvay Pál - Ugrin Emese (szerk.): Ipolyi Arnold emlékkönyv (1986)

Ugrin Emese: Ipolyi Arnold szerepe és tevékenysége a magyar képzőművészeti életben a kiegyezés után

temperamentumának érvényre jutása az alkotásban. A „nemzetiség” biztosítja az egyetemes igazságok kisebb közösségekre alkalmazott érthetőségét. így a stílus, felfogásuk szerint, nem más, mint egy adott kor vallásos gondolkodásának egy adott közösség ízléséhez alkalmazott vizuális megjelenítése. E tételből következik, hogy a művészet csak ott virágozhat fel, ahol az egyházi és világi művészet egymást kiegészítve azonos színvonalon áll. Ebben a Magyarországon először Henszlmann által megfogalmazott gondolatkörben kell keresnünk teoretikus alapját annak, hogy Ipolyi a Képzőművészeti Társulat tevékenységét pályázatok és megbízások révén az egyházi művészetre is kiterjesztette.16

A XIX. században azonban már visszafordíthatatlanul kettévált az egyházi és világi művészet, sőt a vallás befolyása megszűnt a képzőművészetekre. Ez a tény irányította a figyelmet a népi kultúra felé, mely friss formai elemekkel gazdagíthatta a művészetet. A Keresztény Múzeum Ipolyi-gyűjteményének népi hímzéseket és kerámiákat magába foglaló együttese élő bizonyítéka annak, hogy Ipolyitól sem állt távol ez a szemlélet. Beszédeiben a néphagyományok, mondák s más, az irodalomból már jól ismert tárgykörök képzőművészeti ábrázolására buzdított. De különös fontosságot tulajdonított a népművészeti elemek szerepének az építészetben, mert Magyarországnak nincs külön nemzeti építészeti stílusa „... és valószínűleg egykönnyen nem is lesz mivel tapasztaljuk, hogy még saját népies decorativus, ékítményi motívumaink fejlesztésére, amiből eredhetnek a külön műalakzatok, sem fordítunk kellő gondot,” — állapította meg az új Országház építésének vitájában. Kifejtette azon véleményét, hogy: „... a gót a legkitűnőbb monumentális styl, melyben a műépítészet tökélyét és magaslatát elérte. De ennél fogva közönséges célokra nem alkalmas.”17 Más szóval, Ipolyi annak ellenére, hogy a monumentális középületek esetében elfogadhatónak, sőt követendőnek tartotta a gótika hagyományait — a Tudományos Akadémia székháza, Országház vitája —, de a kisebb jelentőségű épületek, lakóházak tervezésénél elengedhetetlennek tartotta egy új formanyelv kialakítását. Hogy mennyire komolyan foglalkoztatta a népi elemek alkalmazása az építészetben, azt jól illusztrálja az is, hogy míg a Feszi Frigyes által tervezett Vigadó (1859— 64) épülete a kortársakból élénk vitát és ellenszenvet váltott ki — maga Henszlmann „stílustalansággal” vádolta —, addig Ipolyi örömmel vette a népi ihletéseket is felkaroló új törekvést és lelkesen vállalta magára a belső tér falképeinek ikonográfiái kidolgozását. A Than Mór által megfestett Tündér Ilona ciklus témáját tekintve ugyanolyan egyedülálló falképfestészetünk történetében mint maga az épület.18 Törekvésüket a „magyar stílus” megteremtésére nem koronázta siker. A meg nem értés és a támadások Feszit visszavonulásra késztették. Ipolyi azonban céltudatosan folytatta munkáját, bár hasonló mitológiai témájú festői program kidolgozására többé nem vállalkozott. A Képzőművészeti Társulatban mondott beszédeiben azonban rendszeresen kitért a néphagyományok ismeretének fontosságára.

88