Cséfalvay Pál - Ugrin Emese (szerk.): Ipolyi Arnold emlékkönyv (1986)
Ugrin Emese: Ipolyi Arnold szerepe és tevékenysége a magyar képzőművészeti életben a kiegyezés után
ellentmondást feloldva, a historizmus a stílust a személyes tehetség és a kollektív — vagy népszellem — kiegyenlítődésének tekinti. Ez a folyamat állandó mozgást, fejlődést feltételez. A művészet tudományos filozófiai tételbe való foglalását majd H. Wölfflin (1864—1945) fogja elvégezni „nevek nélküli” művészettörténet tanában,13 de alapjait már Ipolyinál is fellelhetjük. Ebben a szellemben fogantak bíráló és dicsérő szavai korának művészeiről és alkotásairól. Elítélt minden olyan törekvést, melynek szándéka nem a stílusteremtés. „... a nemzeti műtraditiok ismerete képezheti csak valóban az életrevaló nemzeti művészet iskolájának és műgyakorlatának erős alapját. Enélkül lehetnek nemzetünk fiai kivételesen talán nagy világművészek, internationális híres existenciák; de nem lehet nemzeti műfejlődés, nem valódi nemzeti műiskola és műgyakorlat. Erre pedig nagyobb a szükségünk, mint bármily exceptionalis, kétes becsű és kétes hasznú nevezetességekre és ezek dicsőségére.”14 A nemzeti stílus megteremtésébe vetett hite, mint a magyar államiság történelmi létjogosultságának bizonyítéka és a nemzeti függetlenség egyik feltétele késztette a kortárs művészetek terén is az olyan szokatlanul éles kirohanásokra, mint az Operaház freskóinak, a Széchenyi-emlékszobor mellékalakjainak vagy a Deák-mauzóleumnak bírálata. Mindhárom esetben, különösen az Operaház díszítésének kapcsán szembetűnő, hogy Ipolyi nem a megvalósítás művészi színvonalát és nem is az alkotó művész személyét kérdőjelezi meg, hanem az antik mitológiából merítő programot, mely gyökértelen a magyar kultúrában és csak a dekoratív elvek alkalmazását veszi figyelembe. A műalkotás témaválasztása, tartalmi mondanivalója áll beszédeinek középpontjában. Míg Henszlmann az allegóriát mint a festészettől idegen szándék megvalósítását rekesztette ki a „célszerűség” fogalmából —jelentőségét csupán az irodalomban ismerte el —, addig Ipolyi az allegóriában az eredeti értelmét vesztett antikvitás erőszakolt ébrentartását látja, mely „modorosságra és szellemtelen chablonszerűségre vezet”. Ezért háborítják fel és késztetik a tőle oly szokatlanul gúnyos kirohanásra a Széchenyi-emlékszobor mellékalakjai: „.. oly classicus alakokkal körülrakva, melyekért a classicus iskola leglelkesebb méltatója is megsajnálhatja a nagy férfiút. Mindez pótolhatja-e azt allegóriában, amit hivatva lett volna életéből szobra talaján nehány basrelief méltón elmondani?”15 A nemzeti stílus formai problémáira vonatkozóan kevés utalást találunk beszédeiben. Bár történeti létjogosultságukat nem vonta kétségbe, a barokk, a rokokó és a klasszicizmus hagyományait tartalmi értelemvesztettségük miatt alkalmatlannak találta a követésre. Ipolyi szemében a gótika az a nagy stíluskorszak, mely formai szempontból is figyelemre méltó. Henszlmannhoz hasonlóan a művészet és vallás közt ok-okozati összefüggést lát: a vallásos igény szülte a művészetet a láthatatlan dolgok optikai megjelenítésére. A művészet másik fontos mozgató rugója a „nemzetiség”, mely a közösség ízlésének és 87
