Cséfalvay Pál - Ugrin Emese (szerk.): Ipolyi Arnold emlékkönyv (1986)

Ugrin Emese: Ipolyi Arnold szerepe és tevékenysége a magyar képzőművészeti életben a kiegyezés után

termékenyítőbben hatni ránk a külföldi műveltség magaslata is, ... de igyekezni kell azt a nemzeti hagyományok és aspiratiok keretében alkalmazni.”10

Ipolyi tehát nem állt egyedül nézeteivel. Felfogásának, célkitűzéseinek előzményeit a reformkor törekvéseiben találjuk meg. Talán nem tűnik túlzásnak, ha munkásságának elméleti alapját nem a külföldi, német és francia romantika esztétáinak, hanem jó barátjának, Henszlmann Imrének művében és személyes hatásában keressük. Erre következtethetünk nemcsak életpályájából, hanem a képzőművészetek ügyében mondott beszédeiből is. Az Esztergomban, majd a Képzőművészeti Társulatban elhangzott program teljes egészében a henszlman- ni irányelveket tükrözi.

„Ha jelen kísérletem hazámban csak némi pártolásra is találna, ... nemleges utamat elhagyván, magára a’ művészet történetútjára térendek, később pedig javaslatomat is előadom, miként lehessen jelen körülményeink között a’ rajzolóművészetek ébresztéséhez és elősegítéséhez fognunk” — ígérte Henszlmann a „Párhuzam” előszavában. De franciaországi emigrációjából hazatérvén nem folytatta fiatalkori munkáját. A nemzeti művészet megteremtésének gyakorlati szervező feladatait Ipolyi vállalta magára.

„... a’ki műismerővé válni akar, az a história stúdiuma mellett főkép és sokkal inkább a műemlékeket tekintse és kutassa, ...” — határozta meg Henszlmann az irányt és Ipolyi ezen az úton haladt tovább.11 A kortárs művészetek megítélésében is a tanulmányaiból levont következtetései vezették. Tudományos módszerének alapját képezte a dialektika bevezetése a kutatásba, s ez egyenesen vezette a historizmus elfogadásához. Az a tény, hogy a magyar művészet fejlődésének megtorpanása egybeesett az ország politikai — „nemzeti” — függetlenségének elvesztésével, arra a következtetésre vezette, hogy önálló nemzeti művészeti iskola csak a múlt, a középkor hagyományaira épülhet: „Mert a nemzetek művészetének jelentékenysége, ... a művészet folytonosságában van”.12 Mivel a középkori alkotások szerzői többnyire névtelenek, a XIX. század kutatóinak, s így Ipolyinak figyelme is a stílusjegyek meghatározása, rendszerbe foglalása felé irányult. E vizsgálatok, melyek egyértelműen bizonyították, hogy a nagy stíluskorszakok nem egymástól függetlenül alakultak ki, hanem a korábbi művészettörténeti fázis meghatározta a fejlődés következő fokát, a művészettörténetet a század egyik leghaladóbb tudományágává emelte. Nemcsak felhasználta a hegeli filozófia módszereit, hanem a művészetet bekapcsolta a filozófiai és a társadalomtudományok gondolatkörébe. A művészet már nem mint passzív szereplő, az ember abszolút értékek (ideák) felé való vágyakozásának kifejező- eszközeként áll a gondolkodás középpontjában, hanem egy adott kultúra és társadalom szerves része, melyben az egyén, az alkotó művész, személyes tehetségét a közösség szolgálatába állítva annak szószólójaként jelenik meg. így válhatott a művészettörténet a művészek története helyett a stílusok történetének vizsgálójává. Az egyén és társadalom, a művész és a „korszellem” közti

86