Cséfalvay Pál - Ugrin Emese (szerk.): Ipolyi Arnold emlékkönyv (1986)
Ugrin Emese: Ipolyi Arnold szerepe és tevékenysége a magyar képzőművészeti életben a kiegyezés után
kiszakadva hagyományos architektonikus közegéből, önálló utakat keresett. így válhatott a klasszicizmus ellenében fellépő romantika iránymutató vezető műfajává. A díszítőművészetek különválásával nemcsak egy korra jellemző stílusegység lehetősége szűnt meg, hanem megváltozott a művész társadalmi szerepe is. Az egyéni alkotószabadság eszménye találkozott a forradalmak szabadságvágyával, s ez a festészetet az irodalomhoz hasonló feladatok elé állította. Míg a klasszicizmus legnagyobb hatású hazai szószólója, Kazinczy, Goethével együtt hirdethette, hogy „a szép mesterségek célja nem haszon, hanem gyönyörködtetés”, s a művészi alkotás öröme a „rajtadolgozás”, s szép mindaz, ami az idealizáló klasszikus művészettel kapcsolatos, még ha utánzás is, addig Henszlmann Imre, az első magyar művészetelméleti munka írója már a romantika jegyében a művész egyéni teremtőerejére apellál, amikor antik és idegen művek másolása helyett önálló nemzeti művészet megteremtésére buzdít: „... minden jó hazafinak szent kötelessége e’ remény, hogy valahára a’ politikán kívül még a művészetet is becsülni, tisztelni, ’s élvezni tanulandjuk, a’ művészetet melly egykor, ha hazánkban termékeny földre találand, még politikai törekvésünket is örökíteni fogja.”7 Henszlmann nemcsak a művészet célját és feladatát állította új megvilágításba, hanem rámutatott annak társadalmi felelősségére is. Hatása a szabadságharc bukását követő évtizedekben vált igazán jelentőssé, amikor író és költő társaikhoz hasonlóan a festők is erkölcsi kötelességüknek érezték a nemzet sorsának felvállalását s az elnyomatás éveiben a nemzeti öntudat ébrentartását. Míg Kazinczy a formai szépségért feláldozta, sőt feleslegesnek tartotta a művészet és az élet kapcsolatát — „faragott munkának csak ideálokat kell bírni s látni, vagy az ideálig emelt portrékat”8 —, addig a nemzeti romantika már egy elkötelezett művészet jegyeit mutatja s a műalkotás tartalma minden más szempontnál fontosabbá vált, gyakran a formai megoldások rovására. „A festészet erkölcsi tulajdonsága azonos a többi művészet erkölcsi tulajdonságával, azaz ember nevelő” — vallotta Székely Bertalan. írásai nemcsak a művészi öntudat és elkötelezettség kifejezői, hanem rámutatnak azon jelenség lélektani okára is, mely a kiegyezés utáni magyar festészet általános vonása: szembefordulás minden modern irányzattal. Az a Székely Bertalan, aki már fiatal éveiben müncheni tanulmányai során foglalkozott az impresszionizmus új törekvéseivel, aki feljegyzéseiben élesen bírálta a hazai művészképzés hiányos és elavult módszereit, és éles szemmel látta meg a magyar festészet lemaradásának okait a nemzetközi porondon, életének második felében tudatosan fordít hátat mindennek, ami új, mert: „nemzeties, természetes produktumainkat tönkreteszi a külföldi utánzása”.9 Az Európához való felzárkózást nem a külföldi irányzatokhoz való csatlakozásban, hanem éppen különbözőségünk hangsúlyozásában látta Ipolyi is. „Lássuk a nemzet-műveltség egész terét — a nyelvtől az iparig és művészetig: és látni fogjuk, mennyi használhatót s értékesíthetőt bírunk még ebben. Csak ezzel fog azután 85
