Cséfalvay Pál - Ugrin Emese (szerk.): Ipolyi Arnold emlékkönyv (1986)
Ugrin Emese: Ipolyi Arnold szerepe és tevékenysége a magyar képzőművészeti életben a kiegyezés után
megteremtésében. Az ] 860-as, de különösen a 70-es években, mint a budapesti Szeminárium rektora és a Szent István Társulat alelnöke aktívan kivette részét a szervezőmunkából is. Kötelezővé tette a művészet oktatását a kispapok számára, megszervezte az egyházi iskolák tankönyvkiadását és az olcsó könyvtár sorozatot. Magángyűjteményének a nagy nyilvánosság előtt és a budapesti Szemináriumban való kiállításával, valamint, de nem utolsósorban irodalom- történeti írásaival nem kis mértékben járult hozzá a magyar kultúra és művészet terjesztéséhez. „Életem egyik magas eszményét képezte ugyan mindig a hazai művészet. Igyekeztem vizsgálataimmal, tanulmányaimban, a magyar műtörténetet, nemzeti műemlékeinket s műveltségtörténetünket reconstruálni. Nem nemzeties nagyzás, nem tudákos ósdiaskodás vezetett ebben, hanem az erős meggyőződés, hogy ezáltal a nemzeti műtörekvéseknek történeti alapját megvethessük” — vallotta megnyitóbeszédében az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat elnökévé választásakor.4 E beszéd további részéből kitűnik, hogy az esztergomi program még 1880-ban sem vesztett aktualitásából. Nem sikerült olyan alapvető kérdéseket megoldani, mint a művészek teljes foglalkoztatása, műkereskedelem kialakítása, a művészképzés hazai megteremtése. Ipolyi a változtatást a verseny kibontakoztatásában, állami és egyházi megbízatások pályázati úton történő meghirdetésében és elbírálásában, a társulat által rendszeresen szervezett országos és nemzetközi kiállításokban látta. A társulat gazdasági helyzetének javítását is szem előtt tartandó, már elnökségének első évében bejelentette, hogy műlapok kiadása végett olyan történelmi témák színvázlatára hirdetnek pályázatot, mely az irodalom, a népi élet és a mondák körére is kibővül. Egyéb pénzügyi források hiányában, a maga részéről évi 500 forintot ajánlott fel egy egyházfestészeti pályadíj alapítására, „...történeti és egyházfestészetünket emelnünk kell, hogy vele méltó nemzeti iskolát, ezzel pedig magasb, nemzeti műveltségi életet alkossunk. Ezért tartjuk fenn egyházi és történetfestészeti pályázatainkat, ez indokolja azok nemzeti ethikai jelentőségét.”5 E sorokból kirajzolódik Ipolyinak a művészetről és annak feladatairól alkotott felfogása. A festészetet minden más képzőművészeti műfajjal szemben előnyben részesíti, s annak stílusteremtő erejében látta a nemzeti művészet kialakulásának feltételét. A művészet társadalomformáló szerepét felismerve a nemzeti stílus megteremtését etikai alapokra állítja, s hangsúlyozza a művész felelősségét a társadalommal — a nemzettel - szemben.6 A XIX. század első évtizedeiben Európa-szerte uralomra jutó klasszicizmus az antik művészet irányelveinek megfelelően a tiszta formák és arányok túlhangsúlyozásával az építészetet kiemelte hagyományos stílusszervező szerepköréből. Természet és architektúra kapcsolata oly mértékben kötötte le az alkotók figyelmét, hogy a díszítőművészetek háttérbe szorultak. A klasszicizmus harmóniakeresése anyag és forma közt száműzte a falakról a festészetet, s az 84
