Cséfalvay Pál - Ugrin Emese (szerk.): Ipolyi Arnold emlékkönyv (1986)
Hoppál Mihály: A Magyar mythologia helye és értékelése
kutató még napjainkban is igaznak, sőt érvényesnek tartja, tehát Ipolyi nem indult rossz irányba! A népköltészet összes műfaját: a mesét, a regét (melyet napjainkban mondának nevezünk), a közmondásokat és szólásokat, a népszokásokat és a népdalokat Ipolyi egyformán forrásként kezelte a néphit vizsgálatához. Érdemes itt megjegyezni, hogy ez a szemlélet, vagyis a népi kultúrának ilyen egészben látása nagy ritkaság még a mai modern kutatásban is. Az ott felsorolt irodalom — nyugodtan mondhatjuk — felöleli a korabeli teljes magyar „folklorisztikai” szakirodalmat, s mint ilyen az első „folklórtörténeti” összefoglalásnak tekinthető. A mai olvasót méltán lepi meg ez a rendkívül széles körű tájékozottság és az a tiszteletre méltó tudósi alázat, amely a kútfőknek és a forrásmunkáknak ilyen részletes felsorolásából kitűnik. Azt mondhatjuk, hogy ő a magyar összehasonlító folklorisztika igazi megalapítója. (Elődei — Cornides Dániel40 és Horváth János —, akik már őelőtte foglalkoztak a pogány magyarok vallásával, csak kisebb lélegzetű tanulmányokat készítettek.) További forráscsoportként említette Ipolyi a „néma élő emlékek”-et, vagyis az akkoriban induló magyar régészet gyér emlékeit. A harmadik forráscsoport a nyelvi adatok széles köre, ahogy ő mondta: „régi nyelvünk szavai”, s hogy azok „eredetibb” értelmét meglelje, átnézte nemcsak a régi nyelvemlékeket, de az összes addig kiadott szótárakat is (így például Szenczi Molnár Albert, Pápai Páriz Ferenc, Kresznerics műveit, valamint Méliusz Juhász Péter és Beythe, Diószegi és Fazekas füves-könyveit). A mű kútfőinek felsorolását látva nem érthetünk egyet Kandra Kabosnak egy Ipolyit leszóló megjegyzésével, mely szerint „zavaros kútfőinek tömkelegében” eltévedt volna a Mythologia szerzője.41 A fiatal tudós nagyon is visszafogott volt az összehasonlító mitológiai és etimológiai kísérleteket illetően. Még jó tíz esztendővel is a Mythologia megjelenése után lezajlott „nyílt” levélváltás után, amely a Kalaúz („közmíveltség és az irodalom terén”) című folyóirat hasábjain zajlott, figyelmeztette vitapartnerét, hogy „. . . bármily feltételesek vizsgálataim nyomán felhozott állításaim..., melyeket gyengén véleményezve odavetettem, de teljes bizonyosságra emelni majdnem sohasem szándékoztam, sőt mindig csak feltevésekkel elsánczolva adtam elő”.42 Ipolyi tehát mindig rendkívül szerényen, többnyire feltevéseknek tekintette megállapításait, és az utókorra hagyta, hogy ítéljen gondolatainak, következtetéseinek értékét illetően. A következőkben a mű egyes fejezeteihez fűzünk értékelő megjegyzéseket. Ami a mű felépítését illeti, a Kútfők után egy bevezető fejezet következik, melynek nagyobbik felét egy „történeti tájékozás” teszi ki, ma úgy mondanánk, hogy ott a magyar nép eredetét, idegen szóval etnogenezisünk kérdéseit tárgyalja, sorra véve a korabeli történeti munkák megállapításait. Ami mai szemmel meglepő ebben a részben, az éppen a szerző elfogultságtól mentes hangja. Minden elgondolást ismertet, de nem csatlakozik egyikhez sem, 45
