Cséfalvay Pál - Ugrin Emese (szerk.): Ipolyi Arnold emlékkönyv (1986)
† Gervers-Molnár Veronika: Ipolyi Arnold hímzésgyűjteménye. A magyarországi hímzés történetének vázlata
Torockó vidékére a gondos rajzú, de meglehetősen zsúfolt, növényi elemekből szerkesztett kígyós minták a legjellemzőbbek, amelyek szoros rokonságban állnak a XVI—XVII. sz-i recemunkák és hímzések motívumaival. Szilágyságban a felület hímzett és hímzetlen részleteit egyensúlyban tartó növényi minták végső soron a reneszánsz hagyományokra vezethetők vissza. Kontúrozásuk azonban török hatást mutat. A stilizáltság következtében az eredeti daraboktól igen eltávolodtak. Az erdélyi szászok között a reneszánsz hatásokat mutató növényi elemekből összetevődő motívumok mellett a heraldikus, ember- és állatalakos minták a legnépszerűbbek. Ezek a figurális minták, amelyeket erdélyi magyar hímzésekről nem ismerünk, a középkori szövött emlékek és nyugati mintakönyvek motívumaival vannak szoros rokonságban. Különösen a régi takácsszőttesek, s a régebben tévesen bakacsinnak nevezett, valóban szőttes darabok hatása a varrottasokon kimutatható. Egyes sárkányos, szarvasos vagy lovas solymászo- kat ábrázoló motívumok szinte másolatai a hajdani szőtteseknek. Érdemes arra is felfigyelni, hogy a szászok a nagyobb hímzett felületeket nemegyszer apró motívumokkal, sokszor egyszerű pontokkal vagy keresztszemekkel bontják fel. Ezek is kimondottan a szőttesből való eredetire utalnak, hiszen a szövőszéken a beverő szálat nem lehetett nagyobb távolságra lazán hagyni, itt is, ott is le kellett a felvető szállal kötni, amit a hímzéseken ponttal vagy kereszttel pótoltak. A szász munkák jellegzetességei közé tartozik az is, hogy szívesen készítenek negatív mintájú hímzéseket, amelyek sokkal több munkát és figyelmet igényelnek. Ezeknek is lehet kapcsolata a takácsszőttesekkel, ahol a szőttesek fonákja mutat negatív képet. A kalotaszegi írásos115 az egyik legismertebb erdélyi kézimunka, a legrégibb datált darab 1818-ból való. Megkülönböztető neve azt mutatja, hogy motívumait nem az alapanyag szálai után számolták, hanem előrajzolás, népies írás után varrták. A reneszánsz és török munkák hagyományából, sokszor a kettő keveredéséből alkotott motívumokat minden faluban néhány író-asszony rajzolta rá koromlével, lúdtollal a fodorvászonra. A mintáknak ez a rögtönzésszerű formálása egyediséget mutat minden egyes darabon. Az író-asszonyok számtalan mintát ismerő egyetemes emlékezetén át azonban a hímzések beleilleszkedtek egy nagy átfogó stílusáramlatba is, amelynek Kalotaszeg volt a központja.116 Befolyása azonban Torockón, Mezőségen és a Szilágyságban is megmutatkozott. A kalotaszegi írásos varrottasok, mint az erdélyi hímzések általában, hangsúlyos középcsíkból, annak felső és alsó szélén pedig keskeny mesterkéből állnak. Motívumainak nagy része növényi jellegű. Eredetiségüket nem a motívumoknak s nem is szerkesztésmódjuknak köszönhetik, hanem sajátos, végső soron lánc- és gomblyuköltésen alapuló technikájuknak, amelyet a nép sinyórvarrásnak nevez. A magasan kiemelkedő hímzés hajlékony, de zsúfolt vonalai, amelyek csaknem tömören teljesen kitöltik az alapanyag egész felületét, valóban rátétes zsinórmun188
