Cséfalvay Pál - Ugrin Emese (szerk.): Ipolyi Arnold emlékkönyv (1986)
László Emőke: Ipolyi Arnold gobelin-gyűjteménye
LÁSZLÓ EMŐKE: Ipolyi Arnold gobelin-gyűjteménye Ipolyi Arnold gobelin-gyűjteménye az első, tudatosan kialakított gobelingyűjtemény hazánkban. Mintegy fél évszázaddal előzi meg az Iparművészeti Múzeumban megkezdődött gyűjtőmunkát, s olyan korai kárpitokat is tartalmaz, melyekhez hasonlókkal más gyűjteményeink nem rendelkeznek. Az egyházművészet körébe tartozó műtárgyak gyűjtését a múlt század közepén kezdte, majd pedig később — utazásai, külföldi kapcsolatai révén — ez a gyűjtőmunka egyre jobban kiszélesedett. Felvette a kapcsolatot kölni, amszterdami, nürnbergi, müncheni, salzburgi és bécsi műkereskedőkkel, s így feltételezhetjük, hogy a kárpitok többsége az ő közvetítésükkel került hazánkba. A kárpitok sorsa megegyezik a képző-, ipar- és népművészeti anyagot tartalmazó hatalmas gyűjtemény sorsával. 1886-ban a barsszentkereszti palotából Ipolyi Arnold új püspöki székhelyére. Nagyváradra kerültek, majd pedig 1918-ban — a végrendelet értelmében — gróf Széchenyi Miklós váradi püspök és Fraknói Vilmos átadta azokat az esztergomi Keresztény Múzeumnak.1 A kárpit-gyűjtemény három nagy csoportra osztható: a tournai-i műhelyek, a brüsszeli műhelyek és az európai kis-műhelyek alkotásaira. Tournai városának szövőműhelyei az 1450-es évektől a leghíresebb európai műhelyek. Fő mecénásaik a burgundi hercegek, de megrendelőik közé sorolhattak számos európai uralkodót, így például Mátyás királyt is. A korai tournai-i kárpitokon még megfigyelhető a miniatúrákkal való rokonság is, de a 15. század harmadik negyedétől egyre szorosabb a kor tournai-i festészetével való kapcsolat, ez természetes, hiszen a leghíresebb festők mint kárpittervezők is működtek. A hatás elsősorban az alakok rajzán követhető nyomon. Karcsú, finom tagolásuk, sokszor mélabús arcuk, súlyos szemhéjú nagy szemeik e festőiskola jellegzetességei. A korai kárpitokra a magasra helyezett horizont jellemző, a jeleneteket kis sziklák, cserjék veszik körül. A század közepén az alakok megnagyobbodnak, a jelenetek gyakran túlzsúfoltak. A kárpitok színezése élénk, különösen híresek a ragyogó kék színek. Technikai jellegzetességük — főként a korai daraboknál — az árnyalás dekoratív módja, a hosszú, láncfonalakra merőleges hasürök. E korszak vallásos témájú kárpitjai között igen gyakoriak a Passió kárpitok (Zaragoza, Amszterdam, Angers, Brüsszel múzeumaiban), melyeken Krisztus szenvedésének jeleneteit gyakran egy kompozícióban ábrázolták. Az Ipolyi153
