Zolnay László: A középkori Esztergom (1983)

A középkori Esztergom szerepe a magyar művelődéstörténetben

68. A Szent Adalbert-bazilika egyik kapujának timpanonja, XII. század vége

E tájon, amelyet Marcus Aurelius Elmélkedései révén az ókori irodalomtörténet is számon tart, a XI. századtól újra otthont találtak a népvándorlás fegyverzajától századokra elnémult múzsák.

Amikor a — legenda szerint - Esztergomba telepített pogány kori regösöket elnémították, latin nyelvű zsolozsmák és új keresztény kantilénák szólaltak meg az esztergomi Várhegyen.

1028 és 1030 között az esztergomi Nagyboldogasszonynak és Szent Adalbertnek szentelt főtemplom falai a regensburgi Szent Emmerám-kolostor szerzetese, a bajor Arnoldus barát antifonáit és reszponzumait visszhangozták. Itt, Esztergomban tanította meg a magyar papokat az új, keresztény kórusművekre.

Ekkoriban már mindinkább terjedt, növekedett a tanulás igénye is. A papság a köznép körében is kereste, rekrutálta a tehetséges fiúkat. Ám a szolgák ha csak földesura jóváhagyásával tanulhatott. Kálmán király idejében 1100 táján — éppen az esztergomi zsinat mondta ki: „aki valakinek a szolgáját az úr hozzájárulása nélkül betűvetésre oktatja, klerikussá teszi, adja vissza urának, ha az úr úgy akarja ...”

Az esztergomi írástudók ajkán és tollán a XII- XIII. században megszülettek a magyar királyok életét magasztaló himnuszok. Az egyiket, István király legendáját, Hartvik regensburgi püspök Esztergomban és Székesfehérváron jegyezte fel. Nem sokkal később III. Béla király fiainak nevelője, Perugiai Bernát — a talán 206