Várkonyi Ágnes: Vak Bottyán (1951)
I. Harcok a török ellen
földasuraktól elszökött jobbágyokból verődött Össze. A vég* várak éppen olyan szívesen fogadták a hódoltsági területről menekülő nemest, mint a nincstelen parasztot. Nem kívántak tőle mást, esakhogy ügyesen forgassa a kardot s jól ülje meg a paripát. A vitézi szolgálatot mindenki mint egyszerű szegénylegény kezdte. Nevének nem a magas származás, hanem a jó vitézi tett szerzett becsületet. Ha bátor szívvel hadakozott a portyákon és merész vállalkozásokba indult a török ellen, hamarosan kiemelkedett az ismeretlenség homályából. Mert a végvári vitézek mind egytől egyig azoknak a névtelen embereknek széles tömegéből kerültek ki, akiket a török pusztítás vagy a földesúri önkény mindenükből kifosztott s puszta életükön kívül alig volt egyebük. Bottyán János is a vagyontalan nemeseknek és üldözött jobbágyoknak ebből a XVII. századi jellegzetes nincstelen és lerongyolódott társadalmi rétegéből származott. Ki volt az apja? Nem tudjuk biztosan. Annyi bizonyos, hogy Bottyán már serdülőkorában elszakadt a szülői háztól. Pár esztendőt a séllyei jezsuiták kollégiumában töltött, ahol a lovászi szolgálatok s a portási teendők elvégzése fejében a latin tudományokra oktatták ki az éleseszű fiút. Csakhogy Bottyánt nem elégítette ki az iskola, inkább vonzódott a vitézi élet felé. Rövidesen otthagyta a kolostort, s beállt a séllyei végvár vitézei közé, hogy a latin tudományok helyett a kardforgatás, kopjatörés merész mesterségét tanulja meg. Itt a séllyei végvár egyszerű szegénylegényei között kezdi míg nagyszerű katonai pályáját. Legahslról indul, a végvári Katonák közt tanulja meg a hadakozás legelemibb szabályait, és itt sajátítja el azokat a tulajdonságokat is, melyek mint kuruc tábornokot felül múlhatatlanná. tették. A séllyei várban nem volt könnyű az élet. Esztergomban és Újvárban török volt az úr, s a közeli kis Sellye végvári vitézei naponta szétnyargaltak a török portyák nyugtalant tására. A folytonos veszély örökös készenlétet követelt. A túlerőben lévő török támadásainak csak állandó éber őrködéssel lehetett határt szabni. Gyors portyákkal és hirtelen rajtaütésekkel riasztgatták az ellenséget. Téli fagyban és nyári hőségben egyaránt lovon voltak. Az időjárás viszontagságai nem riasztották vissza őket a hosszú lovaglásoktól, ha hírét vették, %
