Schmidt Sándor: Az esztergomi szénmedence bányászatának ismertetése (1932)
V. rész. Munkáskérdés
202 hogy amennyire elítélik a nyomorúság megoldására abszolúte nem alkalmas utcai tüntetéseket, épen olyan komolyan érzik át azt, hogy szegényeink, hibájukon kívül nélkülöző munkástestvéreink segítésében minden embernek össze kell fogni, kinek kenyere, ha soványan is, de biztosítva van, s ezért 1930. év március hó 1-én egész napi keresetüket ajánlották fel, s nyújtották át Főméltóságu Nagyasszonyunknak szétosztás végett. Ugyanez a dorogi munkásság most templomot épített örökké maradandó bizonyítékául annak, hogy felemelt fővel tesz hitvallást katholikus meggyőződéséről, vallásához és hazájához való törhetetlen ragaszkodásáról (115. ábra). Mindezen teljesítmények, bár önként vállalt anyagi áldozatot is kívántak, lebecsülhetek volnának azzal, hogy e munkás társadalom talán jobb anyagi viszonyok között volt, s azért volt hajlandó vallásos, 115. ábra. Dorogi bányatemplom. hazafias megnyilatkozásokra. Sajnos azonban, a mai rendkívül nehéz gazdasági viszonyok súlyos megpróbáltatásokat hoztak a dorogi munkásságnak is, amikor igazán próbára volt téve, vájjon a végzett pasztoráció a legnehezebb helyzetekben is higgadt elhatározásokra képesíti-e? A szénpiac válságos helyzete miatt a folyó év tavaszán 1000 munkástestvérünket kellett elbocsátanunk, vagyis 30%-kal leépíteni azt a létszámot, melyet e testvéri munkában egyesíteni, összehangolni sikerült. A keserű pohár kiürítésének szükségét munkásotthonainkban vázoltuk, magyaráztuk meg, s azt lemondással, de zokszó nélkül vették tudomásul, mert érezte mindenki, hogy az 1000 ember, tehát 4000 lélek, nem szakad el vállalatától, azok gondja a mi gondunk marad, azok sorsát a magunkénak tekintjük, s kimerítettünk áldozatkészségben, új munkalehetőségek keresésében igazán mindent úgy, hogy munkástestvéreink társulatunk ez áldozatkészségét látva, vezetőikkel együtt keresetük 10%-áról mondtak le, hogy a társulat ezen újabb terheiből kivegyék részüket. Meg kell állanunk e fénynél! A vállalat leépíti létszámának egy harmadát, de melléküzemeket létesít, utakat épít, a munka nélkül maradt embereket, családokat továbbra is magáénak tekinti, s ezt látva a munkában maradt rész, dacára, hogy még ily redukált létszám mellett is kénytelen szünetelni, tehát nem keresheti meg minden nap kenyerét, mégis segítségére siet munka- adójánk, s a terhek egy részét vállalja. Ha a végzett pasztoráció eredményeként a munkáslélek megértő szerete- tének, az összetartás e nemes, e megható átérzésének csak ez egyetlen példáját hoztam volna fel, már is teljesen igazolva volna a munkás pasztorációról alkotott felfogásunk, hogy azt sem a lelkipásztor egyedül, sem a leglelkesebb külső vezető ember külön nem oldhatja meg, az eredmény egyes-egyedül úgy érhető el, ha a vállalat vezetői, tehát a munkásság elöljárói a Krisztusi szere- tetben egyesült lelkipásztorral együtt végzik e munkát. De ez a munka biztos eredményhez vezet, aminek hiányát a nagyvárosok, az ipari gócpontok szánalmas munkásviszonyaiban mi is oly keservesen érezzük, de mikép is lehetne máskép, mikor egy gyár vagy műhely munkásait csak addig látja és ismeri, míg munkáját saját javára értékesítheti, mihelyt kiteszi lábát a gyár kapuján, már nem érez a gyár vezetősége semminemű
