Schmidt Sándor: Az esztergomi szénmedence bányászatának ismertetése (1932)
V. rész. Munkáskérdés
198 munkájának gyászos végét, engedélyezte a bányamunkások szakszervezetét s így úrrá tette a munkások között a felelőtlen, szájaskodó, komoly munkát soha nem végzett embertípust, mely legyúrta, hallgatásra kényszerítette a komoly elemet. Ez utóbbi mindvégig velünk tartott, érezte, tudta, hogy az évtizedes sok küzdelem, becsülettel végzett munka az egyedüli érték, mely a munkásnak öregségére megbecsülést biztosítani képes. Azonban az idegen munkásvezérek köztudatba erőszakolták, hogy a munkássággal érintkezni, velük foglalkozni a vállalat képviselőinek nem szabad, mert az piros posztó s igy mesterségesen ásták az űrt munkás és munkaadó között, míglen eljött a forradalmi gyászos korszak, beigazolva, hogy izgatással, a lelkeknek állandó gyűlöletre való szításával lehet ideig-óráig tartó pünkösdi királyságot elérni, de alkotni, rendet, fegyelmet biztosítani lehetetlen. A munkásság viselkedésének ismertetése a forradalom alatt külön fejezetet igényelne, mely csak úgy bírna értékkel, ha az összes bányatelepekre terjeszkednék ki, s igy itt elégséges, ha rámutatunk a termelésben, teljesítményben bekövetkezett katasztrofális mélypontra. Egész természetes volt a törekvés, hogy minél több bizalmi ember legyen, kik maximális vájárkeresettel munka nélkül kapták fizetésüket. Bizalmi állásokra a nagyszájú embereket választották, kik a legjobban szidták és fenyegették elöljáróikat és igy a látszólagos boldoguláshoz vezető út káromkodással, szidalmakkal s gorombaságokkal volt kirakva. Minden lehetetlen helyzet dacára az egész idő alatt munkásaink között voltunk mérnöktársaimmal együtt, s bányáinkat épségben mentettük át e gyászos időkön, a társulati lakásokat nem rekvirálták el, sőt a környéken előfordult rablásokat, gyújtogatásokat is felfegyverzett munkásainkkal akadályoztuk meg. Tagadhatatlan azonban, hogy a legvadabb időkben is megmaradt munkásságunknak vallásos érzülete, minden vasárnap templomban látták vezetőiket, tehát eljöttek ők is, a húsvéti körmenet éppen olyan tömegeket vonzott a kommun alatt, mint azelőtt, s állíthatom, hogy ez volt az egyetlen fegyver, mely még bizonyos fegyelmezettséget parancsolt mindenkire, hiába jött ide rendet csinálni kétszer is a hóhér Szamuelli, hiába jöttek ki a többi vezetők Kun Béla, Lengyel, Peyer Károly vezetésével, s szónokoltak gyűléseinken, a vallás ereje, az istenfélelem be volt már annyira idegződve embereink szívébe, hogy kiforgatni őket emberi mivoltukból nem sikerült. A forradalmi idők után tehát már meg is volt szabva az irány, melyen haladnunk kell, s megkezdtük munkásaink szervezését a keresztényszocialista táborba. Sajnos, a delegált vezetők abszolúte nem voltak komoly emberek, nem sikerült nekik a munkásság leikéhez férkőzni, az említett tévhit pedig, hogy a társulat vezetői maradjanak a munkásmozgalmak hátterében, a próbálkozások csődjéhez vezetett. Egyik lelkes emberünk, vitéz Sághy Antal gépészeti felügyelőnk állott tehát a munkásmozgalom élére, s megalapítván Munkásotthon Önsegélyző és Önművelő Egyesületünket, igyekezett a munkásságot önálló szervezetbe tömöríteni, ahova befizetett tagdíjaikat maradék nélkül az arra szorulók segélyezésére fordították. Az iparosokat sikerült is beszerveznie, azonban a munkásság zöme, a földalatt dolgozók nem csatlakoztak a mozgalomhoz. Végre belátva azt, hogy eredményt csak úgy érhetünk el, ha a bánya vezetősége teljes egészében soraik közé áll, 1928-ban telepről-telepre, faluról-falura járva személyes kapacitálással, a munkásság és a társulatnak közös, elválaszthatatlan érdekeit tanítva, sikerült az egész munkásságot beszervezni, a Munkásotthon Egyesület tagjainak sorába felvenni. A szervezet most már egyszerre oly hatalmas lett, hogy komolyan ki kellett azt építeni, hogy működését valamennyi telep és község lakói is meg- érezzék. Minden községben és bányatelepen tehát fiókotthont állítottunk fel, egyszerre 13-at, melyeknek elnöke lehetőleg az illető helységben lakó munkások üzemvezetője lett, s így az állandó érintkezés, ügyes-bajos dolgaiknak
