Schmidt Sándor: Az esztergomi szénmedence bányászatának ismertetése (1932)
V. rész. Munkáskérdés
199 megbeszélése, lehető orvoslása hozta meg a bizalmat, mely a harmonikus együttélésnek és munkának alapja. Természetes, hog}r mindig szemünk előtt lebegett a munkásság vallásos érzületének kimélyitése, s az 1922-ben kreált bányalelkészi állással nagyszerű segítséget nyertünk a munkásság neveléséhez. Az egész kérdésről azonban talán úgy számolok be leghívebben, ha az 1931. évi katholikus nagygyűlésen a munkás-pasztorációról elmondott beszédemet iktatom ide minden egyéb magyarázat helyett: „... A béke világban a bányamunkások apáiktól örökölt szép szokás szerint minden bányajárás előtt, vagyis munkába menetkor összegyűlve a felolvasó teremben Szent Borbála, a bányászok védszentje előtt imádkoztak. Lélekemelő érzés volt látni, hogy amint a munkások legöregebbje előimádkozta a fohászt, az egész leszálló munkástömeg egy családnak képzelte magát, kik imájukban fogadalmat lesznek, hogy szorgalmas munkájuk mellett egymásra is ügyelnek, hiszen egynek a hibája valamennyinek életébe kerülhet, s ezért az öregebbek testvéri viszonya mellett a fiatalok bizonyos apai fegyelem alatt érezték magukat idősebb társaik társaságában. A háború előtt egyik új aknatelepünk munkásrendelőjét építettük, mikor — az ábrázolásban tulajdonképeni bányász motívumot nem tartalmazó Szent Borbála kép helyett — jó édes Anyám kívánt emlékül egy képet festeni, melyen a bányában dolgozó munkások feje felett a bányaüregben jelenik meg védőszentjük. Sokszor elnéztem a képet, kerestem a megnyugvást, vájjon munkásaim is olyan áhítattal fognak-e a kép alatt imádkozni, mint amilyen áhitat fog el engem annak látásán, vájjon nemcsak az édes Anya munkája az, ami nekem a képen tetszik? Elemeztem tehát az okokat, melyekért munkásaimmal együtt — a vallás csodálatos ereje folytán egyesülve — fohászkodunk védőszentünkhöz: a föld alá menvén, egyforma mindegyikünkre nézve minden veszély, melynek elhárításáért imádkozunk, a fejünk felett néhány száz méterrel kintmaradt családunk részére egészséget kérni, őket minden veszedelemtől óvni, egyformán kötelességünk, s így tovább menvén, jutottam ahhoz az imádsághoz, melyben a jó Isten kegyelmét kérem, hogy szolgálati időmet kitöltve, a megérdemelt nyugdíj időt megelégedett, nyugalmas boldogságban tölthessem ... s itt megakadt a gondolatfűzés, éreztem, hogy itt kezdődik a nagy baj, mely különbséget okoz a mi mindennapi imánkban, következésképpen a mi egyébként oly egyensúlyozott patriarchális életünkben is, mert amikor ez ideálról, a becsületes munkával elérhető nyugalmas öregségről elgondolkodtam, mit a család, s a régen gondjainkra bízott munkástársadalom szeretete aranyoz be, érzékeltem egész komolyságában a sorsot, mely öregségükben munkáslestvéreimre vár, kiknek imájából ez időszak várása kimarad! Ellentétben ugyanis a szellemi munkás életével,£ÉT fizikai munkásság testi erejének fogyatkozásával arányosan csökken kereseti lehetőségük is, miglen eljön az idő, mikor elbocsátva vagy csekély nyugdíjacskával az élvezett lakásból kizáratnak, s fáradt öreg testük egy-egy padlásfeljáró alatti zugban vagy gyermekeik hideg kamrájában kell sínylődjék, nap-nap után érezve a lelki kint azon teher miatt, melyet eltartásuk azoknak jelent. Ebben a szomorú körülményben látom én összesűrűsödve szociális problémánkat, melynek megoldásával a munkáséletnek csaknem minden kérdése is megoldást talál. Bölcsen uralkodó XI. Pius pápánk Őszentsége a Berum novarumról írt apostoli körlevelében világosan rámutat a kérdésre, mondván, hogy hamis volna akár a tőkének, akár a munkának tulajdonítani azt, amit együttesen termeltek, s tökéletesen igazságtalan, ha az eredményt az egyik fél a másik közreműködésének tagadásával egyedül magának igényli. Ha azonban — mint később olvassuk — a társadalmi igazságosságnak törvénye tiltja csak azt,
