Schmidt Sándor: Az esztergomi szénmedence bányászatának ismertetése (1932)
II. rész. Vízkérdés
169 Említettem, illetve bizonyítottam azt, hogy széntelepünk palás kifejlődéséből következtethetünk a kisebb vízveszélyre, s viszont ahol széntelepünk a legtisztább, ott a vízveszély is nagyobb. Ez esetben tehát, mondhatjuk, hogy amit nyerünk a réven, elveszítjük a vámon, mert a vízveszély okozta költségek megtakarításával szemben széntelepünk palásabb kifejlődésével veszítünk annak értékéből. Van azonban — ha nem is egyenértékű — de a vízveszély felismerésére nézve szintén fontos következménye a széntelep feküjében keringő víznek: annak sújtólég hiánya. Eddigi megfigyeléseimből állíthatom, hogy olyan bányamezőinkben, hol sújtólég van, nincsen, vagy legalább is kisebb a vízveszély, s viszont, ahol sújtólégnek nyomát sem találjuk, minden óvatosság indokolt. Rozlozsnik, Dr. Schréter és Dr. ielegdi Rotli munkájának ismertetésénél mutatok rá, hogy a fekümészkőben keringő víz milyen intenzív szívó hatást gyakorol a vetők, repedések mentén beszűremkedő csapadékra. Természetes tehát, hogy e szívó hatás a széntelepben magában is érvényesül, mely a szenvedett oldalnyomás folytán lemezesen töredezett. E lemezes struktúrájú széntelepünk alkalmas volt arra, hogy a repedésekben összegyűlt sújtóléget a feküben keringő víz kiszívta, vagyis a képződött depresszió a gázokat eltávolította, s azokat a karsztvíz abszorbeálta. Bányamezőinkben tehát, hol a feküben keringő víz nincs, e depresszió nem állhatott elő, s a gáz a szénben, illetve annak repedéseiben maradt, az itt folytatott művelések tehát sújtólégesek. Régen, mikor még csak magasabb mezőkben dolgoztunk, azt hittük, hogy a szénkibuvások közelségének köszönhetjük azt, hogy sújtólégünk nincs, azonban a bányászat folyamán láttam, hogy a sújtólég fellépése nem függvénye a mélységnek, illetve a kibúvásoktól való távolság növekedésének. Auguszta- aknánk + 40 m alapközléjén, az északi bányarészben sújtólégünk volt, ugyanezt a területet elhatároló vető alatt a XVI. ereszke —13 m szintjén viszont a sújtólégnek nyoma sem volt, ellenben vízbetörést kaptunk. Tovább haladva a Reimann-ereszkei mezőben, a sújtólégnek nyomaival csak a mező északi részében találkoztunk, a légvezetéstől távolabbi nagyobb részében a mezőnek a sújtólégnek nyoma sem volt, azonban itt volt később a nagy vízbetörés. Reimann-aknánk „F“-mezejének keleti felében sújtólég nem volt, vízbetörés ellenben itt is ismételten zavart meg, az „S“-mezőben a nagy vízbetörés környékén soha sújtóléget nem észleltünk, csak a mélyebb szinteken. A legszebb példa azonban ez állításom igazolására a tokodi Sashegyi- bányamezőnk, hol a sújtólég meglehetősen megnehezítette munkánkat, a víznek azonban nyomát sem találtuk, mig e teleprésznél 200 m-rel mélyebben fekvő Erzsébet III. aknánkban sújtóléget egyáltalában nem konstatáltunk, vízbetörést azonban kaptunk, holott vitán felül áll, miszerint a külszín alatt 100—120 m-rel fekvő széntelepünk inkább veszthette volna el gáztartalmát, mint annak a 300—310 m mélységbe levetett része. Mindezeket a megfigyeléseket és következtetéseket azért kívánom lerögzíteni, hogy rámutassak annak szükségességére, miszerint minden jelentéktelennek látszó momentum is mennyire fontos az egész bányászatunkat átölelő vízkérdés tisztázására és mennyire életbevágó szükségesség a medencében észlelt minden megfigyelést lerögzíteni, összegyűjteni, hogy azokból társulatunk felvirágoztatására, jövő biztonságunk felépítésére alkalmas szilárd pilléreket állíthassuk fel. Erzsébet-akna vízmentesítése. Említést tettünk már arról, hogy tokodi mélybányászatunk kérdése a sashegyi telep fokozatos lefejtése folytán már aktuálissá vált és így 1929. évben, mikor a cementálás pozitív eredményeket mutatott fel, hozzáfogtunk a
