Schmidt Sándor: Az esztergomi szénmedence bányászatának ismertetése (1932)
II. rész. Vízkérdés
139 ban, ha a víz ez idő alatt a triaszmészkő felületén folyt le és a víz beszivárgásának egy mélyebben fekvő víznivóhoz nem volt útja, úgy feltehető, hogy a barlangképződés csak a triaszfelület legmélyebb vízmosásáig, vagyis legmélyebb völgyének szintjéig ér. Hogy ez a színt milyen mélyen van a föld mai felszíne alatt, megfelelő mélységű fúrások hiányában nem állapítható meg. A barlangképződésnek azonban ezen a szinten meg kellett szűnnie, mert az eocénkor bekövetkezésével a harmadkori tenger a triaszfelület erősen tagozott részeit elborította és a mélyedéseket üledékével töltötte ki. A völgyekben legalul az eocén vízhatlan mészmárgája rakódott le, s erre települtek a barnaszén képződmények és azután az oligocén rétegek. A triaszfelület kitöltésének a vízlefolyás szintjének emelkedéséhez kellett okvetlenül vezetnie, mely tény a barlangképződés szempontjából azért bír jelentőséggel, mivel ezután már a vízlefolyás szintje alatt karsztosodás többé nem fordulhatott elő. Ugyanis csak a víznek új hozzáfolyása oldhatta a repedésekben a mészkövet és így barlangképződés csak ott keletkezhetik, ahol az oldott meszet tartalmazó víz elfolyik és helyébe tiszta víz kerül, mert különben a víz a feloldott mészkővel telítődik és oldóképességét elveszti. Miután tehát a lefolyás nívójának emelkedésével ez az eset következett be, „barlangok a vízkifolyás szintje alatt nem képződhettek, mint ahogy ma sem képződnek.“ Az a körülmény tehát, hogy a víznek oldó hatása a mészkőre leginkább a vízlefolyás mai nívója felett érvényesül, arra a vigasztaló tényre enged következtetni, hogy a barlangképződés a mai felszínhez közel, vagyis a +130 m szint felett van a legerősebben kifejlődve és a mélység felé csökken. Ezt a feltevést nem változtatják meg azok a nagy vetődések sem, melyek az eocén- és oligocén-rétegek letelepülése után keletkeztek a harmadkori hegyképződések jelentékeny diszlokációi következtében. E rendellenességet mutatja a széntelepek számtalan vetője, az eredetileg vízszintesen feküdt széntelepek dőlése, valamint a széntelep egyes részeinek sülyedése, az ú. n. árkos-vetődések. E vetődések és árkos-sűlyedések a földfelületén is ugyanilyen mértékben láthatók, mint a széntelepekben, csakhogy a külszínen a csapadék behatása a dilúviális homoklerakódással és a löszképződéssel elmosódott, kiegyenlítődött. Kézenfekvő dolog, hogy a külszín vize abban az időben, mikor a harmadkori hasadékok szabadon feküdtek, a repedéseken keresztül a mélység felé hatolt és ahol útközben nummulitmeszet vagy triaszmészkövet talált, barlang- képződést okozott. így lehetséges az is, hogy új barlangok keletkeztek az első harmadkori idő alatt, mint azt Tokodon is megfigyeltük, ahol a nummulit mészkőben egy ilyen barlangot a vetőhasadéknak hosszában láttunk, mely vetőhasadék a triaszmészkövön is túlmenvén, a barlangképződésnek ott is megvolt a lehetősége. E barlangok azonban csak addig a mélységig keletkezhettek a víz ez új körforgásából, amely mélységben a víz természetes lefolyást talál a Duna irányában. E természetes lefolyás ezidőszerint Dorogon a dorogi és ebszőnyi patakban történik, tehát a ma képződő barlangok csak e színt felett keletkezhetnek, de természetesen lehetséges, hogy ez új barlangok a triaszmészkőben keletkezett harmadkor előtti barlangokkal összeköttetésben vannak. A régi barlangok azonban a vetődések által egymástól elszakadtak és ezek között az összeköttetést csak csekély repedések képviselhetik, melyek a víz átfolyását jelentékenyen megnehezítik. így magyarázható meg, hogy ily repedések érintésénél azokból először nagymennyiségű víz tör elő, mely későbben jelentékenyen leapad. E patakok vízmennyisége függvénye lévén a lecsapolt terület nagyságának, nagyon fontos volna huzamosabb ideig mérni a patakok által levezetett vízmennyiséget, valamint különböző pontokon a csapadékot, hogy ezekből az adatokból annak a területnek a nagyságát számíthassuk ki, melynek csapadékát e vizek levezetik.
