Schmidt Sándor: Az esztergomi szénmedence bányászatának ismertetése (1932)
II. rész. Vízkérdés
112 p becsülték, ilyen mennyiséget azonban nagyon nehéz becsülni, tehát ez nem lehet pozitív adat. De ha még tényleg ily nagy víztömeg is jött volna elő, akkor is kérdés marad, meddig lett volna állandó e nagy hozzáfolyás‘? Az egész üreg, mit a betört víz kitöltött, az akna és keresztvágat együtt csak körülbelül 1000 m3-t tett ki, s így semmi nem bizonyít amellett, hogy e nagy vízhozzá- folyás változatlan maradt volna, mert ez csak a betörés pillanatában volt ilyen tetemes, s mihelyt a vizet tartó barlang tartalmát kiöntötte, leapadt volna egy minimumra, amit megkísérlek alább kiszámítani. A számítás világosabbá tételére szolgál a 92. sz. ábra, mely a Vilmos- akna szituációját mutatja be. A viz az aknában nem állott meg a +126 m nívón, mint Stegl írja, hanem a 130 m szinten is csak úgy, ha percenkint 50 liter vizet szívatunk ki az aknából, míg szívatás nélkül felemelkedett a +130 m nívón is felül, de hogy egész pontosan hol állapodik meg, nem tudjuk. Tegyük fel, hogy a 130 m-es nívón megáll az emelkedés, akkor a 129 nívón 50 liter a hozzáfolyás, amiből következik, hogy egy méter ellennyomás képes a vízbetörést okozó barlangot a mészkő szakadékain, repedésein keresztül 50 liter vízzel táplálni, tehát könnyen kiszámíthatjuk ebből a beszűremke- dést előidéző repedékek keresztszelvényét, mellyel aztán kiszámíthatjuk a + 80 m-es szintre gyakorolt víznyomás figyelembe vételével a hozzáfolyást. Nézzük most Stegl számítását: ő ugyanis abból indul ki, hogy kiszámítja az elméleti sebességét a víznek a betörés helyén, s ezt szorozza egy gyakorlati adataiból nyert tényezővel, 92. ábra. Vilmos-akna telepítése. mely tényező a sziklák üregeiben, s hasadékaiban fellépő súrlódást fejezi ki és azt 3/100.000-ben találja. Hogy ezen tényező meghatározása semmiféle alapot a vízmennyiség számításához nem adhat, az könnyen elképzelhető az értékéből, mert pl. a Vilmos-aknai elöntött alapközién, +80 m tenger feletti magasságban, hol tehát 49 m víznyomással állunk szemben, az elméleti sebesség v==v2»h = 31 m/sec., ennek 3/100.000-ed része =0.00093 m. Hol itt a valószínűség? Hiszen, hogy ily parányi sebességgel percenkint 20 m® mennyiségű víztömeg folyhasson ki, ahhoz 358 m2 keresztszelvény kellett volna. Láthatjuk tehát, hogy e számítás épenséggel nem állja meg a helyét, mint ahogy nem is képzelhető el számítás minden egyéb adat nélkül, mint egyedül a víznyomás figyelembe vételével. Hiszen látjuk majd, hogy egy és ugyanazon víznivón, tehát ugyanolyan vízoszlop nyomása alatt a hány, annyiféle vizet tartalmaztak és tartalmaznak a betörések, mert azok nagysága függ egyrészt a barlangok nagyságától, másrészt a barlangokat a repedéseken át tápláló állandó vízhozzáfolyástól. Ily alapon tehát megközelítő adatokhoz sohasem juthatunk, csakis abban az esetben juthatnánk, ha az eddigi és így a Stegl-féle elméletet fogadnók el, hogy ezek a mészkő üregeiben cirkáló víztömegek egymással szabadon, vagyis hatalmas kanálisokkal érintkeznek, mit pedig megcáfol a tények egész sorozata, mert minden egyes vízbetörésnél más vízmennyiséggel kellett küzdeni. Teljesen egyértelmű ez azzal a számítással, mit magam is láttam praktizálni, hogy grafikailag határozzák meg a vízmennyiséget a következő módon : Egy egyenes vonalra felrakjuk az állandó víznivó és a vízbetörési hely közti különbséget, pl.: milliméterben, s erre merőlegesen felrajzoljuk egy mérhető pontban a vízhozzáfolyást, s akkor az állandó víznivót jelző pontnak ez utóbbival való összekötése az egyenes alsó pontjára húzott merőlegest ott metszi, hol e merőleges hossza a vízhozzáfolyást mutatja a betörési helyre viszonyítva
