Schmidt Sándor: Az esztergomi szénmedence bányászatának ismertetése (1932)
II. rész. Vízkérdés
Ill Láthatjuk tehát, hogy az a vízmennyiség, mely a mi bányáinkra katasztrófát jelentett, nemcsak riadalmat nem kell, hogy okozzon, de célszerűen fel is használható. Összevetve tehát a most leírtakat, tisztán áll ott is feltevésem a szeparált vízgyűjtőket illetőleg, s kizárt a gondolat is, hogy ott a mészkő vízzel telítve nem volna, hiszen azt igazolja az imént említett víz után való kutatás, továbbá a Zirc környékén mind a mészkőből táplált kutak vize, meg maga a tatai tó, melynek tükre +138 m tenger feletti magasságban van. Mindebből pedig önként következik, hogy Tatabányán is megvan az Esztergom vidékét fenyegető vízveszély, de szaktudás, óvatosság és előrelátással vigyáznak, hogy még véletlenül se történhessék átlépése a kiváló kedvező települési viszonyoknak. Az emberi számításon túl eshető nagyobb mérvű betörések esetére pedig számos és oly nagy teljesítményű szivattyújuk, valamint villamos centráléjuk van, hogy akármelyik megtámadott aknájukból 30—40 m1 * 3 vizet is képesek kiemelni. Szem előtt tartva ezeket és amennyiben, mint alább látni fogjuk, hogy a 6 m3-es vízbetörés már elegendő volt az esztergomvidéki bányák elárasztására, Auguszta-aknánk védelmére elkerülhetetlenül szükséges minden lehetőt megtenni, mert hiszen, mint elől leírtam, midőn 1909 május havában 25 m3 * * *-re emelkedett a betört víz mennyisége, már le kellett mondanunk a további küzdelemről, alapközlénket befalaztuk és így a régi theória alapján, miszerint végtelen víztömeggel állunk szemben, felnövekedni hagytuk a vizet. El kell térnünk most már a kényelmesebb és egyszerűbb, dolce far niente-szerű magatartástól, s nem szabad szerencsés véletlennek betudni a kedvező eredményt ott, ahol — mint Tatabányán is — céltudatosan präventive is védekeznek az eshetőségek ellen, de megpróbáltatás esetére kétségbe sem szabad esni, aminthogy ezt szakembereinknek eddig se kellett volna tennie, s akkor virágzó bányavidék lenne hazánknak jelenleg e még mindig kiváló szénterülete. Ám a múlt hibáit még mindig lehet pótolni. A módokkal, melyekkel azt elérni vélem, alább részletesen is foglalkozom, amennyiben nem egyszerre, hanem fokozatos fejlődés mellett hiszem e célt elérni. Társulatunk érdekeinek előbbre vitelére nézve pedig igen fontosnak gondolnám azt, hogy a jelenleg elárasztott, s a régi theória szerint elveszettnek tartott bányákat, amelyeknek tulajdonosai most már alig tulajdonítanak valami értéket, opció mellett lassanként összevenné, amivel meg volna az alap egy virágzó bányászathoz és a társulat erő- és tekintélyben való növekedéséhez. Sorrendet tartandó, áttérek most a Stegl által leírt vízbetörésekre: 1. A Vilmos-aknai vízbetörés Annavölgyön 1875. évben. A 100 m mély aknából +80 m tenger feletti magasságban keresztvágatot hajtottak, mellyel egy, közvetlenül a Dachstein mészkőre települt, széntelepecs- két találtak. Itt ugyan lényegtelen vízhozzáfolyást kaptak, de indokoltnak látszott mégis 1 m8 percenkinti teljesítményű vízemelő gépet felállítani. Miután fúrásokkal meg volt már állapítva, hogy a mészkövön túl a széntelep megvan, anélkül, hogy csak sejtették volna a veszélyt, keresztvágattal indultak a fekü mészkő harántolására. 60 m volt a keresztvágatból elkészítve, mikor egy robbantás után olyan nagy víztömeg tódult a vágatba, hogy az emberek szerszámaikat elhagyva menekültek. A vízmennyiség 20 m3-re becsültetett percenkint, mely gyorsan kitöltötte a keresztvágatot, s az aknában a + 126 m tengerszínt feletti magasságig emelkedett, ahol már közel 30 év óta változatlanul áll, mert a széntelepekhez ereszkékkel minden nagyobb veszély nélkül lehetett hozzáférni. így leírva, s olvasva a vízbetörés szomorú történetét, természetesen nincs többé mit okoskodni, de nézzük csak közelebbről a dolgot. A 20 m8 vizet
