Schmidt Sándor: Az esztergomi szénmedence bányászatának ismertetése (1932)
II. rész. Vízkérdés
110 lyeket a víz hosszú időn át lassanként kioldott és amely repedéseken keresztül szüremkedik be a mélység barlangjaiba, viztartóiba. Ha azután valamely körülmény közbejátszik a viztartófalak ellenállásának csökkentésére, természetes, hogy a víztömeg kitör és rombol, azonban csak addig, mig vagy magától kiürül, vagy a kifolyás helyét elzárja, de ez utóbbi lehetőség feltétele az, hogy az ily betörésnek kitett bányát ne találja készületlenül a vízelárasztás veszélye. Természetesen lehetséges, s valószínű, hogy vannak kilométerekre kiterjedő üregek a mészkőben, melyeknek megütése a bányára katasztrófát hozhat, de általában a meglévő üregek csak aránylag igen kis hasadékokon érintkeznek a külvilággal, honnan a csapadékvíz beszüremkedik. A vázolt feltevésből azt lehet tehát következtetni, hogy ha a víz a betörés helyén egyszer apadást mutat, akkor nagyobb veszélytől tartani már nem kell, amennyiben a víztartó nem telhet meg újból, mert a hozzáfolyó vízerecs- kék vizei egyfelől csak lassan szüremkednek a víztartóba, másfelől a beszü- remkedő kiilvizek folytonos kifolyást találnak a víztartó kitörési helyén. Ebbéli nézetemet igazolni látszanak a Stegl bányaigazgató által felsorolt, s azóta előfordult vízbetörések, melyek közül egy sem lett volna olyan nagy veszélyt hozó, ha az illető bánya megfelelő szivattyúberendezéssel a vízzel való küzdelemre készen állott volna. Szerény nézetem szerint ennélfogva a jövőt illetőleg semmi ok sincs a kétségbeesésre, sőt tekintve e szénmedence gazdagságát, nem szabad a küzdelemről lemondani. Természetesen áldozat nélkül sikert várni nem lehet, amennyiben egy jobb jövőnek a feltétele az, hogy kellő számú tartalékszivattyúval magunkat ellátva oly villamos központot létesítsünk, mely képes lesz gyorsan és minden újabb költség nélkül a környékbeli bányák betört vizét kiemelni. Ezt pedig csak úgy vélném elérhetőnek, ha a környékbeli bányák egy kézben, illetve egy társulat birtokában volnának összehozhatok, hogy azután a hozandó áldozatok árán elért eredményt is az illető társulat egymaga élvezze. Tekintsünk csak Tatabányára s annak irigylésre méltó virágzó létére, melyről igen sok tekintély úgy nyilatkozik, hog)r különös szerencse csak a fennállása és a víztől való megmaradása. Stegl úr maga is azt írja, hogy az analog viszonyok és körülmények mellett már Tatabányán is régen kellett volna vízbetörésnek lennie, persze ama feltevése mellett, hogy a tatabányai mészkőüregek nincsenek összefüggésben az esztergomvidékiekkel, holott máskülönben állítja, hogy a viznivó Tatán is ugyanaz, mint nálunk, következésképpen, hogy a vizmizéria ott is ugyanaz. Ha tehát hasonló körülmények forognak fenn Tatabányán is és ennek dacái’a ott a vízbetörés bajt nem okoz, ennek okát nem a szerencsés véletlenben keresem és nem abban akarom megtalálni, mint jelenlegi szaktekintélyeink, hanem részben az ott kedvezőbben alakult geológiai viszonyokban, másfelől pedig szakszerű és nagyméretű berendezéseikben, melyekkel képesek minden pillanatban elébe állani a vizveszedelemnek, amint ez az egy-két év előtt történt vízbetörésnél bebizonyult midőn 6 m8-es vízmennyiséggel egész könnyen megküzdőitek, sőt a rombolni kész víznek egy részét még hasznukra fordították és az iszaptömedékelésnél, ahol már kevés vizük volt, használták fel. A vízbetörésre felállított theóriámat igazolva láttam Tatabányán is, hol a kőbánya közelében a munkástelep vízzel való ellátása céljából mészkőben aknát mélyítettek, melynek talpa nem sokkal lehet a mi víznivónk alatt, ahonnan aztán folyosóval a mészkőben előrehaladva, 1 m® vizet kaptak, azonban az nem lévén elegendő a kívánt célra, tovább haladtak. A mészkő telve volt repedésekkel, szakadékokkal, melyek mindegyikéből folydogált a víz, s hogy annak mennyiségét gyarapítani lehessen, szaporítani kellett e repedések számát, holott az eddigi elmélet szerint mindjárt az első ily szakadék megütése elegendő, vagyis végtelen vizet kellett volna hogy ontson.
