Schmidt Sándor: Az esztergomi szénmedence bányászatának ismertetése (1932)
II. rész. Vízkérdés
106 törmeléket. Lejebb a Wienerwald eocén rétegeit töri át a Duna, majd Greifen- steintől Nussdorfig laza homokkövek képezik a medret, Marchfeldnél pedig tiszta alluvium. Pozsonynál a Kis-Kárpátok gránit, gneisz és kristályos paláin átfolyva, a Kis Magyar Alföldön végig Esztergomig újból alluviális homok- és löszágyban folyik a Duna. Almás és Süttőnél találkozunk először mészkő- és dolomithegyekkel, de a Duna itt sem érinti azokat, a meder itt is alluviális homok, kavics és löszből áll, de itt a víztükör is már csak +107 m, tehát nem lehet a +127 m víznivóval összefüggésben. A Duna vízállásának változásait is figyelembe veszi, mely rendszerint február hónapban emelkedik a rendesnek háromszorosára, tehát ha összefüggés volna a két víz között, a vízbetöréseknek is összefüggésben kellene lenniök e magas vízállásokkal, már pedig egyik vízbetörés sem történt ilyen időben. Végül a tokodi Kör-akna vizét analizálja, s ezzel is bizonyítja a Duna vizétől teljesen eltérő eredetet. Nagyon helyesen állapítja meg Stegl, hogy a mészkövek hasadékaiban, repedéseiben, barlangjaiban keringő hatalmas víztömegek az esztergomi szénmedencétől délnyugatra egészen a Bakonyig elterülő nagy kiterjedésű mészkőbegyekre jutó csapadékból származnak, és a víznivó éppen azért állandó, mert ezeknek a földalatti üregeknek méretei oly nagyok, hogy a felveti csapadékvíz eloszlik, a többlet pedig a leányvári és ebszőnyi völgyben talál elvezetést, mely völgyek mocsarasak, vízdúsak a triaszvíz emelkedésekor és kiszáradnak annak siilyedésével. A földalatti üregek méreteiről fogalmat alkotandó, leírja az adelsbergi barlangot, a Réka földalatti üregeit, az amerikai Mammut-barlangot, bizonyítván ezzel a veszélynek rendkívüli nagyságát, melyet e víz bányászatunkra jelent. Rámutat Stegl a tatai tónak tükrére, mely szintén a veszélyes víznivóban fekszik, az esztergomi medencétől 26 km távolságban, a Zirc közelében levő kutaknak 1—2 m mélységben levő talajvizére s mindeme körülményekből azt magyarázza, hogy Tatabánya kiterjedt bányászata egyedül kedvezőbb geológiai fekvésének köszönheti, hogy meg volt kiméivé nagyobb vízbetörésektől, de a természetnyújtotta védelemnek átlépése ott is bajt hozhat. Ezek után Stegl a közlekedő edények törvénye szerint azt bizonyítja, hogy miután a mészkő i'epedései +126 m szintig telve vannak vízzel, a bányaüregek, mint a közlekedő edény másik ága, szintén eddig a nívóig telnek meg s fordítva, ha a bányaüregekben lehúzzuk a vizet, akkor a mészkő repedéseiben is kell, hogy leszálljon annak nívója. Szerinte eddig nem volt e nivócsökkenés érezhető, mert az egyes aknák vízemelése aránylag kevés volt, nagyobb szivattyúk nem is fértek el bennük, azonban a tokodi 300 m mély akna víztelenítésével le lehetne a víznivót annyira szállítani, hogy valamennyi elfúlt akna vizlelenítve lenne. Stegl ki akarja számítani, milyen vízemelésre kellene a tokodi aknánál berendezkedni, hogy az említett eredmény biztosítható legyen. Rámutat arra, hogy a vizet vezető repedéseknek, üregeknek nemcsak a szintes, de a mélység felé való kiterjedése is ismeretlen, pedig hogy micsoda roppant tömegek keringenek abban, láthatjuk abból is, hogy Bécs 139 mB percenkénti vízszükségletét az Alpesek egész kis foltjáról nyeri. Ismeretesek az Indiai-óceánban is édesvízi források, melyeknek vize oly erővel áramlik a tenger fenekéi’ől, bogy a tenger felszínéig sem keveredik annak vizével. Ugyanígy látjuk a dalmát Karsztból lefutó, s messze a tenger fenekén fakadó édesvízi forrásokat is. Ez ijesztő összehasonlítás dacára most azután egészen tévesen indul el Stegl, mikor a tokodi Kör-aknából kifolyó, majd a 100 m mélységben állandónak mutatkozott 8 m3 vízből számítja ki a súrlódási tényezőt s azt 0 00003-nak találva javasolja, hogy Tokodon rendezkedjünk be 15—20 m3 vízemelésre, mellyel, fenti súrlódási tényezővel számolva, 150 m mélységig lehetne az aknát
