Horler Miklós: A Bakócz-kápolna (1987)
A mű sorsa
A látogatók más része a helyszínen örökítette meg nevét, a márványfalakra karcolva-vésve neveket, évszámokat, amelyek a xvi. századtól kezdve élő történelemkönyvként idézik fel a kápolna körüli eseményeket. A legtöbb bekarcolás a sekrestye felőli fülke és a volt bejárati nyílás - a mai stal- lumok fülkéje - oldalfalainak felületén maradt fenn. Különösen sok évszámos felirat örökíti meg azt az eseményt, amikor 1595-ben a magyarok rövid időre visszafoglalták Esztergomot, amely 1605-ig ismét keresztény kézben volt. A várat 1683. október 28-án a Sobieski János lengyel király vezette felmentő seregek száznegyven év után végleg felszabadították. A győztes hadvezér az ostromot ez alkalommal is túlélt Bakócz-kápolnában mondatott Te Deumot, Lotharingiai Károly és magas rangú katonák jelenlétében. Mindeddig nem érték nagyobb károk az épületet, de a harcok utolsó felvonása során, 1685-ben a törökök még egy sikertelen kísérletet tettek a vár visszafoglalására, s ekkor a kápolnát is több találat érte. Különösen a rézkupola szenvedett súlyos sérüléseket, de, amint ez a korabeli jelentésekből kitűnik, a falak is megsérültek. Szerencsére a vastag falak megvédték a belső márványarchitektúrát, a kupola és a tető azonban annyira megrongálódott, hogy esős időben nem lehetett megmaradni a kápolnában. A helyreállítás lehetőségei kezdetben igen szűkösek voltak, mint azt Orbán Bálint kanonoknak 1686. szeptember 3-án az esztergomi káptalanhoz intézett levelében olvashatjuk: »meltostatnek tudósítani hogy azal a sindellel és deskakkal, mellyeket magunkal ala hoztunk, melyk Templomot kölyessek elsőben czináltatnom, a’ varbelit-e, vagy a varasit? A várbelit adig be nem födethetni, mig a lyukakat, kiket a’ Bombakai czinaltak, komives be nem czinalya és be nem rakja, mivel az után nem ferne hoza, arra pedig sok tégla es mas ezköz kívántatik, koltsigem pedig kévés vagyon...« Végre 1687-ben Széchenyi György prímás vette kezébe a helyreállítás ügyét, és magára vállalta annak költségeit. 1687. szeptember 28-án az esztergomi káptalanhoz írott levelében közölte, hogy mivel Esztergomban nincs más templom, »hanem az egy kápolna, kjnek a felit reparalhatni csak hamar, úgy hogy az Isteni szolgalotot migis valamennire vigben vihetni ott, amint hogy kikeletre Isten áltál mingy art ahoz kezdek.« Ez az 1688 tavaszán megkezdett helyreállítás az egykor a Szent Adal- bert-székesegyház teréhez kapcsolódó oldalkápolnából önálló épületet formált, amelyhez csupán a nyugati oldalon csatlakozott a xviii. század közepéig a középkori templom falának egy szakasza. A székesegyház terébe nyíló bejárati nyílást befalazták, csak egy kisebb ajtót hagytak rajta, kis előtetővel. A keretarchitektúra ekkor még épségben állt. A kupola fém- szerkezetét kijavították, a hiányzó lemezeket pótolták, de a lanternát nem állították helyre, hanem lebontották, és az egész kupolát egy cserépfedésű sátortetővel takarták le. A kápolna ezzel elvesztette eredeti reneszánsz tömeghatását, és szerény külsejű épületté zsugorodott. A nyugati oldalon a négyzet alaprajzú tömbből kiugró fülke és a hozzá 91
