Csorba Csaba: Esztergom (Panoráma - Magyar Városok, 1981)
II. Esztergomi séták
magyar kézre került és a szerkezet elromlott, a vár kapitánya, Pálffy Miklós sürgősen vízvezeték készítő mestert hozatott megjavítására. Ez a Johannes Arnold 1597-ben 60 tallért kapott a gépezet megjavításáért. 1663-ban Evlia Cselebi török világutazó is csodálattal adózott a szerkezetnek, amely csöveken juttatta föl a vizet a várbeli víztartóba. 1683 után a vízemelő használatát megszüntették, a malom azonban továbbra is üzemelt. 1822-ben Rudnay Sándor érsek rendeletére állították ismét helyre a vízmüvet. A középkori eredetű kúthúz — sajnos nem látható — ma is megvan a Berényi Zsigmond utca 22. számú épület alatt, s 1965-ig ezt használták a városi vízmű szivattyúházaként. Ha a Berényi Zsigmond utca 20. számú háztól föltekintünk a Vár-hegyre, fölöttünk magasodik az Északi rondella hatalmas tömege. A bozótos hegyoldalban némi kapaszkodás árán föl is juthatunk a tégla boltozató vizvezetőaknához. Ez azonban nem közép- vagy török kori, hanem — a PAR jelzésű téglák is bizonyítják — Rudnay érsek rendeletére készült. A vízmüvet védte a nagyméretű Malom-bástya, melynek romját csak úgy láthatjuk, ha bekukucskálunk a Berényi Zsigmond utca 18 — 20. szám közötti udvarra. Hatalmas ó-olasz típusú bástya ez, amelyet Várdai Pál esztergomi érsek közvetlenül a sorsdöntő 1543. évi ostrom előtt építtetett a Víziváros legsebezhetőbb pontjának védelmére Vitelli és Tornielli olasz hadmérnökökkel. A Veprech-toronnyal együtt ez a rendszer külön erődítményt képezett, amelynek a török korban — mint a zsold- lajstromokból kiderül — külön parancsnoka is volt. A víztorony volt a vár lelke: ha elveszett, elfogyott a víz, s az erődítmény tarthatatlanná vált. Az 1543. évi török ostrom során, a második hét végén a mainál jóval északabbra nyúló szigetről kezdték a törökök támadni a víztornyot: „Uleman éjszaka csónakokkal kikötött a szigeten — írja lstvánffy Miklós történetíró —, átszállíttatta oda az ágyúkat, s miután gyorsan ott sáncokat emeltek, s azok őrizetére janicsárokat állítottak, a víztornyot oly hevesen és sűrűn kezdte lövetni golyókkal, hogy fala leomlott, s a mieink — vagyis a várvédők — a félelem miatt nem mertek a tornyon megállni. Az ázsiaiak azonban a janicsárokkal együtt nem haboztak a falat megközelíteni és megmászni. A törökök nem késlekedtek, hogy a nagy táborból a vár nagy erődítményét is lerombolják, meg aknát s a föld alatt nagy üregeket és barlangokat is ássanak. Ehhez a barbárok, akik a háború minden fáradalmát er- nyedetlenül viselték el, oly nagy szívóssággal fogtak hozzá, hogy éjjel-nappal ott dolgoztak, s ott is ettek és aludtak... ” Megindult a török roham, de a rést védő spanyolok gyilkos puskatüze megállította az anatóliaiakat. Nyolc óra alatt hét támadást vertek vissza a védők. Az asszonyok és gyermekek is harcoltak. A lejtőn hatalmas köveket gördítettek az ordítozva rohamozó törökök közé. Alkalmas pillanatban a védők hirtelen támadókká váltak és a résen kirontva nagy öldöklést vittek végbe. A szigetre katonákat szállító hajók közül tizenkettőt elsüllyesztettek. A védők a harcban állítólag 20 embert vesztettek, a törökök 87
