Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

ják a tróntól, hogyha az utód személyében megegyeznek. Ez azonban nem sikerülvén, Zsigmondot ünnepélyes ígéret kivétele után szabadon bocsátották. Ebben az időben az ország köznemességét rendkívül felingerelte az a tapasztalás, hogy a főnemesség nála nélkül cselekszik s növelte az ingerültséget az is, hogy a Habsburgi Albertnek tett ajánlat beváltásának lehetősége még mindig kísértett. Az elégedetlenség mindjobban terjedt és a köznemességnek állásfoglalása nemcsak a papságnak volt tetszetős, hanem a főnemesség egy része előtt is. Az ez irányban megszervezett mozgalom eredményezte azt, hogy 1403-ban Nápolyi Lászlót, IX. Bonifác pápa pártfogoltját, hozták be az országba. A Zsigmond letételére eként szervezett vállalkozás sikere azért nem következett be, mert a királyhoz hü főnemesi bandériumok résen voltak és Lászlónak menekülnie kellett. Zsigmond ez után Bonifác pápával annyiban éreztette haragját, hogy 1404-ben kiadta a Placetum regiumot, vagyis a királynak biztosított ama jogról szóló rendelkezést, mely szerint a pápának rendeletei csak a király engedélyével hajthatók végre és hirdethetők ki. Zsigmond, a császár. Zsigmond 1410-ben az általa annyira vágyott császári koronát megszerezte ugyan, azonban történelmi tény, hogy a magyar-német unióból hazánknak inkább kára volt, mint haszna. Miközben Magyarország integritását Velencének Dalmácia visszaszerzésére irányult fellépése veszélyeztette, Zsigmond számolt azzal, hogy ez a törekvés a háború magvát hordozza magában, tehát erre az eshetőségre anyagiakról kell gondoskodnia. Az államkincstár pedig ebben az időben nem volt teljesítőképes. Ezt tudva, a hadiköltség biztosításáról a tizenhat szepesi város elzálogosításával gondoskodott. A Velencével folytatott háború Zsigmond vállalkozásának kudarcával végződött és nemcsak Dalmácia veszett el reánk nézve, hanem ezt követőleg hazánk déli részeiben a török is befészkelte magát. Amint látjuk, Zsigmond alatt elhomályosodott mindaz a fény, amely Magyarországot Nagy Lajos alatt beragyogta és veszendőbe ment a nagyhatalmi állás. Azonban mindez nem volt elég. Az 1414-től 1418-ig tartott konstanzi zsinat összehívása Zsigmondot, mint német-római császárt, kötelezte. Ez a zsinat Wiclif és Husz tanait tudvalevőleg elvetette s ezt követőleg 1415 július 6-án Husz Jánost máglyahalálra ítélték és rajta az ítéletet végre is hajtották. Ez az utóbbi esemény hozta magával ama következményt, hogy a csehek Vencelnek 1419-ben bekövetkezett halála után hallani sem akartak arról, hogy Zsigmond — aki az ítélethez hozzájárult — foglalja el Csehország trónját s felkeltek ellene. Az így kitört háborúság hullámai hazánkba is átcsaptak és annak következményeképen Erdélyben veszélyes lázadás robbant ki. Nézzük már most, vájjon találunk-e Zsigmond uralkodása alatt olyan tényeket, amelyek arra mutatnak, hogy a bajok és veszieségek mellett viszont használtak az országnak? Ilyeneket valóban találunk, de csak akkor, amikor Zsigmond belátta, hogy féktelen nagyravágyása és balkezes cselekedetei miatt bajba jutott az ország. Ekkorra meg is komolyodott és arra törekedett, hogy mulasztásait és botlásait helyrehozza. Erre mutatnak a következő intézkedései: a) 1435-ben a banderiális hadrendszert törvényben szabályozta és szervezte és a fegyveres erőt a telek katonasággal, vagyis a pórság bevonásával megerősítette (honvédelem). Neki tulajdonítható az első tüzérség létesítése is. b) A túlkapásokra hajló főnemességgel szemben a vármegyék önkormányzatát ugyancsak 1435-ben a köznemesség bevonásával fejlesztette s ugyanakkor c) egyrészt hasonló okból, másrészt, hogy az országgyűléseken magukat 76