Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

toskodás és a délvidéki lázongás. A Horvátiak, Laczkfiak, Palisnai János és hatalmas társaik Durrazói Károiy nápolyi király pártjára állanak és ennek személyében királyt választanak, mire Durrazói Károly Budán terem azzal a szándékkal, hogy Máriát lemondatja és a koronát megszerzi. Ez a lépés a nápolyi király életébe került, mert — amint ismeretes — az özvegy királyné 1386 febr. 7-én megölette és kíséretét fegyveres erővel megtámadván, menekülésre kényszerítette. Ennek az eljárásnak az lett á következménye, hogy a megölt nápolyi király hívei az időközben megnyugodott Délvidéket ismét lázadásba vitték és az annak lecsendesítése végett megjelent özvegy királynét Novigrádban megfojtották, Mária királynő pedig — kire alighanem hasonló sors várt — fogságba került és megmentését egyedül Velence komoly fellépésének köszönhette. Minthogy Demeter érsek túlélte Nagy Lajost, őt a király halála után következett események közepette egyideig az özvegy királyné és Mária hűségében találjuk, azonban akkor, amikor ezek ellen az elégedetlenség mindjobban megnyilatkozott, ő is az akkori állapotok ellen foglalt állást. Van történetírónk, aki emiatt hálátlansággal vádolja, azonban hogyha az eseményeket elfogulatlanul vizsgáljuk, meg kell állapítanunk, hogy ennek több olyan oka volt, amelyeket megfontolva, Demeter pálfordulása indokoltnak mondható. így nevezetesen joggal féltette egyházát a megrázkódtatásoktól, mint senki más és váteszi szemmel előre látta, hogy Nagy Lajos hatalmas müve: a nagyhatalmi állású Magyarország veszedelemben forog. Ezért abban nyilvánult meg az özvegy királyné és leányával szemben való állásfoglalása, hogy 1385 Szilveszter napján Kis Károlyt — akit alig másfél év múlva az özvegy királyné megbízásából Forgách Balázs örökre elnémított — megkoronázza. Zsigmond király. 1387—1437. Mária királynő 1385-ben Zsigmondhoz ment feleségül s ezt követőleg a rendek Zsigmondot ültették a trónra annak dacára, hogy a pápa ezt már azért is ellenezte, mert attól tartott, hogy amint Franciaország elpártolt tőle, Magyarországra sem számíthat. Emlékeztünk az első időben megszűnt, de később újra fellángolt délvidéki zendülésekről. Ezeknek végleges elintézése Zsigmondnak részben csak öt év múlva, véglegesen pedig akkor sikerült, amikor Hédervári Kont Istvánt tőrbe csalva, harminckét társával együtt Budán 1393-ban vérpadra juttatta. Sajnos, az emberi természetből folyik, hogy a hozzátartozókon esett sérelmek és kegyetlen intézkedések felett nemcsak nem tér napirendre, hanem ellenkezőleg, keresi az alkalmat a megtorlásra. Valamint az egyes embernél, úgy a pártoknál is ugyanezen jelenséggel találkozunk s így érthető, hogy a nemességnek ama része, amely a kivégzettekkel vagy vérségi, vagy elvi közösségben volt, Zsigmond kegyetlenségét nem feledte és csak az alkalomra várt, hogy Zsigmonddal megújítsa a küzdelmet. Ez az alkalom nem is késett soká. Amikor ugyanis a török a Balkánon megvetette a lábát és Magyarország határát is fenyegette, Zsigmond külföldi segítséggel 80.000 főre emelt hadával Nikápolynál 1396-ban a franciák hibás stratégiája miatt megsemmisítő vereséget szenvedett, ez után pedig fél évig külföldön tartózkodott, tehát a vele szemben táplált gyűlölet és elégedetlenség ismét kitört. Zsigmond ennek hírére visszatért és sikerült neki az ellene Horvátországban legnagyobb mértékben fellángolt mozgalmat vérbefojtania. Ez után ismét a külföldet járta egyrészt azért, hogy a cseh királyságot, másrészt a német-római császárságot megszerezze, miközben árulója is saját országának, mert azt előbb Jodok morva őrgrófnak, utóbb Habsburgi Albert hercegnek ígérte el. E két veszélyes ígéretről értesülve, az oiszág főurai Zsigmondot Budán 1401-ben fogságra vetették és meg is foszt75