Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

szönhető, hogy Szőny egészségügye abszolút kielégítő. Járványos megbetegedés majdnem semmi, csecsemőhalandóság: 12%, az országos átlag alatt, tífusz 2%, tbc. 5%, lues és gyermekparalízis semmi. Tardos. Kisközség a tatai járásban, a Gerecse-hegy alatt. ősrégi magyar falu, ahol már a 12-ik században a karakói várnak voltak tartozékai. Imre király kivette a tardosi birtokrészeket a vár tartozékai közül és az esztergomi érseknek adományozta. A Jeruzsálemből visszatérő II. Endre viszont elvette ezeket János esztergomi érsektől és Paulinus comesnek és Jakabnak ajándékozta, de utóbb 1218-ban visszaadta az érseknek, s ettől kezdve a falu mindvégig az esztergomi érsekség tulajdonában maradt. A község határában levő vörös márványbánya már ekkor is híres volt, amelyből Imre király s később Beatrix királyné 1487-ben és 1484-ben budai építkezéseihez innét számíttatott 42 hajórakomány vörös márványt. A középkorban Tardos Esztergom megyéhez tartozott (úgyszintén 1850—60 körül is). Egyházilag ma is az esztergomi főegyházmegyéhez tartozik. A falu 1529. évi török hadjárat alatt elpusztult s földesura, az érsek, a 18. század közepén r. kat. vallású tótokkal népesítette be. Az új telep nem közvetlenül a régi helyén épült, mert a középkori Tardos a mai ú. n. Öregfalu dűlőben feküdt. Megtelepedése után nemsokára 1765-ben a prímás plébániát szerveztetett Tardoson s segítségével rá 10 évre, 1785-ben, felépült a tardosi kat. templom. A falu hegyes, erdős határán, terméketlen földjein a földmívelés nem tudott jobb megélhetést biztosítani. Egyedül a lencse termelése volt olyan kiváló és zsizsiktől mentes, hogy több évig is elállt és messze vidéken is sokkal nagyobb árt lehetett érte elérni, mint a más helyeken termettért. A lakosság igen nagy részének a 18. században is a már említett márványbányák nyújtottak megélhetést, melyek oly gazdagok voltak, hogy fél Magyarországot ezek látták el márvánnyal. Az itt fejtett márványt simítás végett Almásra és Piszkére vitték, s így a fuvarozással is szép jövedelemhez jutottak a kocsival és lóval bíró gazdák. E bányát ma a Dunántúli mész-, tégla- és kőipari rt. bérli az esztergomi érsektől. A világháborúban kb. 450-en vettek részt, hősi halottainak száma 57, kiknek 1929-ben emléktáblát emeltek. A hadirokkantak száma 19. A község népessége 1898 lélekből áll, kik közül 956 a férfi és 942 a nő. Nemzetiség szerint 1516 lakos magyar, 373 tót és 8 német. A tót lakosság az itt leélt 150 év alatt lassan elmagyarosodott, úgy hogy ma az összlakosságnak már csak 18—20%-át teszik a tót anyanyelvűek. A népesség számbeli alakulása az utóbbi száz év alatt 1828-ban 955, 1851-ben 1081,' 1869-ben 1296, s 1920-b.an 1786 lélek. Egyházilag 1882 lakos r. kat., 9 ref., 7 ág. ev. vallású. Házainak száma 382. A község lakóinak nagyobb része iparos. Az őstermelés nyújt megélhetést 783, a bányászat 29, az ipar 935, a kereskedelem 23, a közlekedés 37, a közszolgálat 28, a napszám 31 léleknek. Nyugdíjas 20 és házicseléd 8 lakosa. Területe 4052 hold, mely művelési ágak szerint a következőképen oszlik meg: 1200 hold szántó, 102 hold rét. 203 hold legelő, 2391 hold erdő, 156 hold terméketlen. E területből az esztergomi érsekség bír 2380 holdat, a fennmaradó rész 1 középbirtok, 12 kisbirtok és 301 törpebirtok között oszlik meg. A „Hangya" szövetkezet fiókja és 8 szatócsüzlet látja el kereskedelmét. 26 kisiparosa közül 5 cipész, 2 szabó, 3 bognár, 2 asztalos, 5 kőfaragó, 2 hentes, 3 pék, 2 kovács és kőműves. — Nagyobb ipartelepei a Dunántúli mész-, 598