Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

Szomor, Környe, Héreg, Ács, Bokod, Tárkány, Bana, Gyermely, Baj, Oroszlánykő, Szák, Ászár és Kisbér. Érdekes, hogy az 1708. évi pozsonyi országgyűlésen a megye kurucpárti része — bár Rákóczi nem ellenezte, — nem jelent meg, ellenben a labancpárti Lábodi Ádám, Hajnal Márton és Nedeczky Mihály által képviseltették magukat. A kuruc győzelmek dicsőségét a trencséni vereség (1708. augusztus 3.) alaposan megtépázta. Ez volt az első jele Rákóczi bukásának. A labancok egyre jobban tért hódítottak Komárom megyében. Csűz, Für, Ölyved és a Zsitva melléke mind-mind császári kézbe jutott már. Bottyán apó halálával (1709) azután letűnt a kurucok szerencsecsillaga, hogy Érsekújvár eleste után (1710) örökre elhallgasson Komárom megyében a tárogatónak hol vidám, bizakodó, hol lemondó, bánatos hangja. A Rákóczi-féle szabadságharc bukását megpecsételő szatmári béke (1711) után nagy változások álltak be a birtokosok sorában is. Gróf Esterházy József 1727-ben a tatai uradalmat vette meg, Gyulay Ferenc pedig Keszegfalvát, Madart és Patot kapta adományba. Ekkor szereztek új birtokokat a KonkolyThegék Bök, Örkény, Újtelek, Vidaháza, Aranyos és Kamocsa; a Nedeczkyek Nagykeszi, Piszke, Lábatlan, Virt, Radvány; a Zichy grófok Szőny; a Szluha bárók pedig Szemere, Ogyalla, és Gadócz helységekben. A kereszténység elterjedése és a római katholikus egyház története Komárom vármegyében. A nyugati kereszténység fogékony talajra talált Komárom vármegyében. Bátran mondhatjuk, kevés helye van Magyarországnak, ahol olyan gyorsan elterjedt volna a keresztény hit, mintt épen Komárom földjén. A megye területén a kereszténység első nyomait már a rómaiak idejében megtalálhatjuk, mivel a Szőny környékén táborozott légióban már több keresztény katona is szolgált. Később Cyrill és Method terjesztették itt a keresztény eszméket. Géza (949—997) fejedelem alatt hamarosan elterjedt a kereszténység Komárom lakói körében s dicső utóda, Szent István alatt, végleg meg is szilárdult. A komáromi főesperesség a középkorban magában foglalta a megye dunáninneni részét, nyugat felől pedig a Csiliz-közt és a Sziget-köznek Győr és Pozsony vármegyei területét. Komárom megye ezidőtájt legnagyobb részt az esztergomi érsek, a győri püspök és a pannonhalmi apát egyházi joghatósága alatt állt. Az egvházi alapítások közül a legnevezetesebbek a Koppánmonostora, a vértesszentkereszti és a Szent Péterről elnevezett tatai bencés apátságok. A Mohács utáni szomorú időkben már csak kilenc plébános élt a hajdan virágzó komáromi esperességben, a többi pedig lelkipásztorok nélkül maradt. A papság legnagyobb része elpusztult Mohácsnál, a többi pedig elszegényedve, vezetők nélkül hasztalan küzdött az életerős, új hit prédikátoraival. A XVI. században Komárom megye többsége már protestáns volt s a katolikus papságnak egyre jobban súlyosbodott a helyzete. A bencések egymásután elvesztették Koppánmonostort és a tatai apátságot, a ferencrendiek pedig Kassára és Szécsénybe menekültek. Komárom megye katolikus híveinek a helyzete csak Forgách Ferenc (1535—1577) érsek alatt kezdett némileg javulni, és az Pázmány Péter (1570— 1637) fellépése idején robbant ki teljes sikerben, úgy hogy hosszú szünet után Komárom városában ismét katolikus pap misézhetett. Pázmány Péter hatalmas egyénisége döntő befolyással volt a megye további sorsára. A protestánsok által elvett templomokat egymásután kapták vissza a katolikusok s a „Bíboros Cicero" életének utolsó szakaszában Komárom vármegye legtekintélyesebb 480