Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

irányelve volt, hogy az uralmat, amely nagyhatalmi állást jelentett, csakis a Monarchia keretében lehet és kell biztosítani, tekintet nélkül arra, hogy ez különböző fajú és nemzetiségű elemekből kovácsoltatott össze. Az a körülmény, hogy melyik faj és melyik nemzetiség lehet túlsúlyban, nem mérlegeltetett. Egy azonban bizonyos! Nevezetesen az, hogy a Monarchia túlsó részének nemzetiségei minden tekintetben előnyökben részesültek, ellenben az innenső többi csupán arra volt jó, hogy őket ellenünk bármikor kijátszhassák s amikor ezek ebbeli szerepüket betöltötték, a nekik tett ígéretekkel — mert hiszen azok betartása a Monarchia szétforgácsolódását jelentette volna — adósok maradjanak. Az az elgondolás, hogy a nagyhatalmi berendezkedés csakis a volt Monarchia keretében lehet állandó, helyes volt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy amióta Ausztriától elszakadtunk, mindnyájan érezzük, hogy gazdaságilag külön tehetetlenek vagyunk és egyre jobban előtérbe nyomul az a kívánság, hogy Ausztriával — természetesen más megegyezéssel, — újból fel kell vennünk a nagyhatalmi közösséget. Minthogy azonban a vármegyéről óhajtunk beszélni, meg kell világítani, hogy a vármegyei önkormányzatot meddig tekinthette a magyar nemzet az alkotmány biztosítékának? Addig, amíg az valóban önkormányzat volt, vagyis, amíg az önkormányzat fogalmához tartozó jogok nem korlátoztattak. Nem célunk a vármegyei rendszer fejlődéstörténetét messzemenőleg taglalni, annyival is inkább, mert ennek bőséges irodalma van, azt azonban meg kell említeni, hogy a XVI. századtól fogva a megyei önkormányzat már jelentkezik és a vármegyéknek elvitathatatlan jogszokáson alapuló szerepe abban is megnyilatkozik, hogy az országos jelentőségű ügyeket tárgyalhatják és az alkotmány védelme érdekében cselekedhetnek. Ez utóbbi tekintetben jogforrásul szolgált a II. Endre által 1222-ben kiadott Aranybulla, amelyet Nagy Lajos király 1331-ben megerősített, nemkülönben az 1545. évi XXXIII. tc. Amikor tehát a nemzet egyetemes érdekeire nézve sérelmes királyi rendeletről volt szó, az ilyen rendeletek végrehajtását a vármegyék megtagadhatták és meg is tagadták. A vármegyék ilyetén magatartása sok esetben vezetett eredményre. Erős küzdelmek voltak ezek, hiszen a vármegyék együttes akarata a nemzet egyetemének akaratát jelentette és csakis így sikerült az állam függetlenségét, a törvényeknek és az alkotmányosságnak sérthetetlenségét biztosítani. Különösen kiemelendő az évszázados gyakorlatból kifejlődött felirati jog, amely az alkotmányt és törvényt sértő határozmányoknak félretételét és az az ellen szóló felirat figyelemben tartását követelte. A reform korszak. Az 1789-iki francia forradalom újításainak hatása alatt nálunk az 1700-as évek vége felé egészen 1848-ig, állandó követelményként jelentkezett annak a reformnak népszerűsítése, amely a rendiségnek, a hűbériségnek, az osztályuralomnak megszűntetését, a szabadságjogok kiterjesztését s a népjogok érvényesülését sürgette és azt kívánta, hogy az állam szervezete a haladó eszmék irányelvei szerint alakíttassék át. Ezt az elgondolást az akkoriban centralistáknak nevezett tábor képviselte és az volt az állásponja, hogy az állam fejlődésének egyedüli gátlója a rendiségen alapuló vármegye. A központi hatalom korlátlan érvényesülésének eme szóvivői szerint az állami élet szabad fejlődésének egyedüli alapja a népképviselet, a parlamentárizmus és a parlament ellenőrzése alatt működő felelős minisztérium és ez az alap csakis úgy lehet erős és maradandó, hogyha a vármegyék szervezete népképviseleti alapon úgy alakíttatik át, hogy azok a központi hatalommal szembe ne helyezkedhessenek. 46