Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

város lakossága a temető-kultuszt lelkes kegyelettel ápolta, hanem azért is, mert a Piszke-lábatlani hegyek különböző színű márványa bőségben és a közelség mellett jutányosán jelentkezett. Ma itt ez az iparág is haldoklik, egyrészt a fővárosi síremlékgyárak versenye miatt, másrészt azért, mert a cementipar termékei a sokkal drágább márványemlékeket lassanként — sajnos — kiszorítják. Valamikor, a nagymalmok létezése előtt, Esztergomban és a megyében virágzó volt a molnáripar is. A városban és a megyében a víziőrlés járta. A Dunán Almástól Esztergomig sok helyen volt hajómalom és a dunántúli hegyvidék több patakmalmot is fentartott. Esztergomban a város alatt a szentgyörgymezei Dunában még 30—40 év előtt is tíz-tizenöt hajómalom kelepelt, de ezidőszerint már alig maradt hírmondónak. Az ősrégi molnárcsaládok közül meg kell említenünk a Reusz, BleszI, Brunner, Tóth és a Dajcs-családokat. Esztergomban a céhrendszer, amely 1872-ben országosan megszűnt, rendkívül fejlett volt. Minden iparnak külön céh volt a rendfentartója, fegyelmezője és otthona. Bármennyire is állítják az egykori újítók, hogy a céhrendszer elavult valami volt, tehát annak megszüntetését a fejlődés követelte, az ipartörvényben lefektetett alapelvek érvényesítése során bebizonyult, hogy iparosképzés terén ép úgy hátramaradás volt az eredmény, mint ahogy az ipar művészete is egyre szűkebb térre szorítkozott. Természetes, hogy a mai „hozzáértők" maguk is meggyőződtek arról, hogy az iparnak művészetté való fejlesztése csakis úgy lehetséges, hogyha a régi mesterek művészetét az ipariskolák segítségével ébresztik fel és az ifjú iparosnemzedéket a tanultakból vizsgáztatják. Ez, nem tagadható, visszatérést jelent a régi céhrendszerhez, legfeljebb a forma változott. Nem lehet célunk e helyütt a régi és az azt megfejelő ipartörvény bírálatával foglalkozni, inkább az egykori céhrendszer előnyeiből csak azt említjük fel, hogy önálló iparos csak az lehetett, aki akkor, amikor a tanulóéveit letöltötte, remekelni volt köteles. Ez a remeklés, jobban mondva, iparosvizsga abban állt, hogy a tanuló remekes, öreg mesterek állandó, éber felügyelete alatt készítette el tanult iparának tanújelét és hogyha az megfelelt a kívánalmaknak, nyerte el a szabaduló levelet, de ezzel még nem lehetett önálló iparos, mert a szigorú házitörvény még vándorlásra is kötelezte. Ez azt jelentette, hogy köteles volt a felszabadult legény vándorbotot venni és vagy bel-, vagy külföldön bizonyos időn át, sokszor évekig, a mesterségéhez hasonló műhelyekben dolgozni. Amikor azonban elég volt a vándorlásból, megalapította itthon a saját műhelyét. Természetes, hogy a vándorlás alatt folytatott foglalkozás kitűnő iparosok vezetése alatt olyan tapasztalatokhoz juttatta a fiatal iparos legényt, hogy azok felhasználásával saját iparában művészi módon megállta a helyét. Annak idején az esztergomi iparos céhek mestereik (céhmesterek) vezetése alatt vonultak fel ünnepélyes alkalmakkor. A felvonuló céhtestület előtt vitték a céh — rendszerint szentképekkel díszített — zászlóját, az után a céhjelvényeket, t. i. erre az alkalomra állandóan készletben levő díszes szerszámokat és azután következtek a céhtagok. Egyébként a céhek tagjai annak idején egymást felváltva, a városfalak őrzését is hűségesen ellátták. A céhek a tagok felett — természetesen testületi alapon, de bölcs mérséklettel — korlátlan hatalmat gyakoroltak. így megszabták az ipari termeivények árát, minőségét és a tagok — mesterek, segédek és inasok — anyagi és erkölcsi életét gondosan felügyelték. Esztergom egykori iparának fejlettségére mutat ama tény, hogy volt: fegyverkovács, nyerges és szíjgyártó, lakatos, kovács, bognár, ács, asztalos, magyar, német és szűrszabó, mézeskalácsos-gyertyaöntő, csizmadia, molnár, 406