Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

örszemélyzeti házakkal, tiszti irodák pavillonjaival, sőt — horendum dictu — vízvezeték, szennyvíztisztítótelep és tüzőrségi torony is létesült, míg a vízellátást az őrhegyen a békebeli tábor kibővített víztartánya biztosította. A négyéves háború tartama alatt minden olyan utat, amely a kiszélesült „tábor-város" területén szolgált, a foglyok munkájával makadámszerüleg burkolták. A tábor terjeszkedése tovább is tartott. Amikor ugyanis Olaszország megszegte a szövetségi szerződést és vele, mint új ellenséggel fel kellett venni a küzdelmet, a tábor ismét bővítésre szorult. Ekkor a katonai lövölde felől eső legelőrészből foglalt le a hadvezetőség újabb területet és azon építtette fel az idekiildött olasz tiszti foglyok befogadására szükséges ama négyszögű földszintes épületet, amelyben most az állami fiúnevelő intézet van. Nem felesleges megemlíteni, hogy a tábor területén a tiszteknek és a legénységi állományúaknak időközben uszodák és fürdők létesültek s ez utóbbiak melegvíz szolgáltatásra is be voltak rendezve. Készült a fentieken kívül egy terjedelmes baraképiilet is olyan célzattal, hogy abban orosz ritusú (gör. kel. szerb) istentiszteletek tartassanak. Ennek az imaháznak a belsejét orosz kézművesek rendezték be és orosz művészek látták el festéssel. Hogy hová lett a gyönyörű oltárkép, a festőien szép ikonosztáz és sok-sok müvészier. kidolgozott kegyszer, erről csak azok tudnának beszámolni, akik az őszirózsás forradalom (?) napjaiban törtek, romboltak és raboltak! . . . A fogolytáborban a háború négy keserves esztendeje alatt közel két millió hadifogoly fordult meg és ha túlterhelés volt, akkor a felesleget más táborokba szállították, pl. Dunaszerdahelyre. Tény azonban az, hogy a fogolyállomány állandóan száz-százhúszezer főből állt. Amikor a frontok összeomlottak és a pesti forradalomnak, továbbá Lindner ezredesnek ismeretes: „nem akarok többé katonát látni!" szerencsétlen és kárhozotos kijelentésének híre csodálatos gyorsasággal ide érkezett, őrszemélyzet és fogolytömeg egyszerre elszéledésnek indult. Természetes, hogy üres kézzel egyik sem távozott. Az őrszemélyzet elvitte a könnyen elvihető dolgokat, a foglyok pedig feltörték a ruhatárakat és azokból vitték el a — ki tudja hol végződött útjukra — a szükséges pokrócokat, lepedőket, hátizsákokat és egyéb élelmiszert. Minthogy ugyanezen időben minden rend felbomlott, a fogolytáborban sem volt szó vagyonbiztonságról és folytatódott a fosztogatás. 1918 november 3-án reggelre a fosztogatók teljesen kipusztították a tábort. Kaufmann Ferenc tábori vendéglős raktárának helyiségei felfeszítve, az ablakok bezúzva. A raktárból minden eltűnt. A konyhából minden edényt elloptak. A kávéházban volt biliárdasztalok zöld huzatát kivágták, a bőrszékeket és dívánokat megnyúzták, szóval a kávéházi helyiségből az utolsó székig mindent eloroztak. Hasonlóképpen járt minden tábori helyiség az őrzászlóalj parancsnoki épületének kivételével. Itt még lézengett egy pár népfelkelő és felelőssége tudatában ott maradt egy népfelkelő százados, aki abban aggodalmaskodott, hogy mit csináljon kézipénztára készletével. Félt, hogy ha ott hagyja a kasszát, akkor reggelre feltörik. Másnap reggelre a Wertheim-kasszát felrobbantották. Hasonló sorsra jutottak a főőrség helyisége mellett levő és a parancsnoksági Wertheim-pénzszekrcnyek is. Ezt már a közben odaérkezett tengerészek (?) csinálták. Ezek az alakok teljes fegyverzettel, derékövükön 4—6 kézigránáttal felszerelve, a várost is elárasztották. Letelepedtek a vendéglőkben és kávéházakban s mi sem természetesebb, mint az, hogy ezekből a helyiségekből minden rendes embernek tanácsos volt elmenekülni. Ez a banda 1918 nov. 4-én beszállásolta magát a vármegyeház közgyűlési termébe, ahol is vandál pusztítást végzett. Nevezetesen össze-vissza törték, zúzták és vagdalták a megye egykori örökös főispánjainak soha többé össze nem állítható, nagy értékű és a történelemre nézve becses ezeréves arcképcsarnokát. Hja! Ők le akartak számolni a magyar múlttal. Le is számoltak ,312