Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

alaposan és Esztergom megyének eme közkincsei eként pótolhatatlanul megsemmisültek. Ezek az elemek akkor, amikor már sem a táborban, sem a laktanyákban nem akadt elemelni való, elpárologtak Esztergomból. A hadifogoly tábor lakóinak életmódjáról is kell egyetmást feljegyezni. Amint az oroszok megérkeztek, nyomban megindult közöttük a fafaragás. Mondhatjuk, hogy a kézügyességnek oly művészi produktumaival találkoztunk, hogy szinte elcsodálkoztunk. Jártunk Tirolban, ahol egész falvak foglalkoznak meglepően ügyes, sokszor összetett gépiszerkezetü játékok készítésével, de bizony e játékszerek előállításánál már modern szerszámokat használnak, ellenben a szegény oroszoknál az egyedüli szerszám a zsebkés volt. A tábori nyomorúság első heteiben, amikor még kenyeret is alig kaptak, ezeknek a készítményeknek az értékesítéséből befolyt fillérekből és koronákból táplálkoztak. Az intelligensebb elem (legénységi) — hiszen rendkívül sok volt az intellektuel — természetesen nyomorgott, mert hiszen kézügyességgel vagy nem rendelkezett, vagy pedig olyan élethivatással bírt, amely a tábori életen belül eszköz és anyag hiánya miatt nem érvényesülhetett. Ezek közül később a festők, szobrászok, képfaragók (faszobrászok) akkor, amikor valahogyan sikerült pénzhez jutniok és festéket, vásznat, szerszámot és anyagot vásárolhattak, szintén dolgozni kezdtek és aránylag jobb helyzetbe kerültek. A hadifogoly orosz tisztek élete egészen más volt. Ezeket kőépítményekben helyezték el, tiszti zsoldban is részesültek és kezdetben mozgási szabadságuk is volt. Így nevezetesen rendszerint egy népfelkelő altiszt kíséretében kisétálhattak és bejöhettek .a városba, ahol is a vendéglökben és kávéházakban mutatkozhattak. Ez a mozgási szabadság mindaddig tartott, amíg egy pár szökés elő nem fordult. Akkor aztán szigorúbban fogták őket. Az orosz tisztek barátkozó természetű, kellemes emberek voltak; ellenben a szerb tisztek más természetű legényeknek bizonyultak. Rátartiak és makacsok voltak. Ezek olyan becsületbeli nyilatkozatot, amely szerint a szökést nem kísérlik meg, nem voltak hajlandók adni és ezért szigorú őrizet alá kerültek. Minthogy pedig fölényes magatartásukkal és miben sem rokonszenves viselkedésükkel állandóan kihívták a parancsnokságot, lassanként más táborba internálták őket. Amikor ezt róluk megírjuk, nem vezet ellenszenv bennünket, sőt tovább megyünk! Az a meggyőződésünk, hogy ezek az urak fajtájuk vérmérséklete szerint duzzadtak a nemzeti önérzettől és a szerb hadsereg legintelligensebb tisztjei lévén (hiszen a Timók- és a Sumadija-, tehát a szerb hadsereg szemefényét alkotó, két hadosztály tagjai voltak és a legtöbbje francia katonai intézet növendéke volt), túlsókat képzeltek magukról. Nos, velük együtt expediálták el a szerb hadifoglyokat is. Ki tudja ma, hogy a dunaszerdahelyi, szintén fertőzött, táborból hány szerb tiszt és legénységi ember látta viszont túlkövérre hízott hazáját? . . . A fogolytábor legénységi állományát a hadvezetőség a háború következtében beállott munkáshiány pótlása végett munkára is kiadta. Különösen hiány volt mezőgazdasági munkásokban és 1916 tavaszától fogva a közép- és nagybirtokokon a répakapálástól fogva aratás végéig mindenfelé hadifoglyok dolgoztak. Ez a munkásigénylés az egész háború alatt örömöt jelentett a szegény fogoly katonáknak, mert nem kellett tétlenül sínylödniök a tábor keretén belől, azután kerestek is, nem is említve azt, hogy az élelmezésük általában jó volt. A mezei munkákra általában csak azokat a foglyokat adták ki, akik jelentették, hogy hazájukban is földműveléssel foglalkoztak és mégis megtörtént, hogy olyanok is jelentkeztek, akik sohasem voltak földművelők. Hja! a tábor szűk világa, a semmitevés borzasztó unalma és a mozgási szabadság korlátozása mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy pár hónapra meneküljenek a lelket nyomorító és silányul élelmező táborból. így kerültek a kiadott foglyok közé latei,313