Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

elvitték volna a katonaságot. Így létesültek a Kossuth Lajos-utcán a mostani szabványos laktanya és a Teréziánumi földeken (a Mária Terézia-utca végén) a katonai kórház és az egyéb katonai raktárak és férőhelyek, amelyek jelenleg katonatiszti üdülőnek vannak átalakítva. A laktanya építéséhez, bár a városon kívül a város a saját telkén adhatott volna helyet, a polgári önzés kisajátítást követelt. A nyíltan hangoztatott indok ez irányban az volt, hogy a laktanya körül a város belterületén jobban mennek majd az üzletek, a be nem vallott cél azonban az volt, hogy ki-ki minél drágábban adja el a saját ingatlanát. Akik tehát a város belterületén akarták a laktanyát, azok tudtak gondoskodni olyan többségről is, amely ezt a törekvést a fórumon keresztül tudta erőszakolni. Hogy ez az önző lépés később, a laktanya létesítése után, mennyire megboszszulta magát, elég annyi, hogy bizony ezzel az üzletemberek mitsem nyertek, mert a katonaságot a kantin használatára kényszerítették, de ettől eltekintve, a belaktanyázott legénységnek nem egyszer botrányos erkölcsi viselete a környező szomszédságnak sok bosszúságot okozott. Azután volt egy nagyobb baj is. A laktanyának nem volt fekáliákat levezető csatornázása és a folyton telt pöcegödrök tartalmát a pázsítmesternek (értsd: gyepmester) lovak által vontatott hordókban kellett az utcák egyidejű illatosítása (?) mellett éjjelente eltakarítania. A mult század nyolcvanas éveiben épült gimnázium épületével is baj volt. Egyszercsak elkezdett süllyedni és repedezni, majd életveszélyes állapotba került és be kellett zárni. Nos, ehelyett újat kellett építeni. A réginek lebontása után a talajvizsgálat megállapította, hogy az alapokat nem ásták kellő mélységre, hanem megelégedtek sekély mélységgel is. Az előző épület telke ugyanis azelőtt a szt. Ferencrend gazdasági udvara volt és pedig évszázadokon át. Ez a terület a jelenlegi felszínnél körülbelül 1 y

2 öllel mélyebben feküdt és csupa korhadó anyaggal — amint kitűnt, trágyával — töltődött fel, tehát a talaj folytonos, lassú bomlása mellett a reánehezedő épület roskadozásnak indult. Az új építkezés — okulva a tapasztaltakon — rendkívül elővigyázattal történt. Az építő bizottság tagjai, élükön Zsiga Zsigmond gyógyszerész, lelkes bizottsági taggal, állandóan szemmeltartotta azt s különben az építés vállalkozója: ifj. Eggcnliojer József mérnök és annak lelkes jobbkeze: néhai Kührner Antal építőmester teljes lelkiismerettel végezték feladatukat. Annyi bizonyos, hogy az így végzett munka teljes egészében most is dicséri mestereit és minden elismerés illeti az eljárt építő bizottság gondosságát! A város főtere, a Széchenyi-tér, az 1800-as évek végén még sártenger volt és az ott felgyülemlett csapadékvíz szárazság idején zöld színűre változva, bizony nem nyújtott épületes látványt. Tudja a jó ég, hogy miért tűrte ezt a város közönsége? Lehet, hogy úgy megszokta, hogy még sokáig nem tűnt volna fel, hogyha egy tréfás esemény ki nem figurázza a helyzetet. Volt ugyanis a bencés-rendben egy különben kitűnő készültségű, de örökké tréfacsináló tanár, néhai Schédl Arnulf, aki is egy napon néhai ídb. Brutsy Gyula üzletéből bevásárolt egy rakás halhorgot, egy másik üzletből pár gombolyag spárgát, azután kiválasztott vagy húsz tanítványt s elküldte őket a szigetre pecizéshez alkalmas botokat vágni. Amikor azután a halászó-készség rendelkezésre állt, utasította a gyerekeket, hogy helyezkedjenek el a pocsolyás tér szélén és pecizzenek s ha kérdik, hogy mire halásznak, azt feleljék, hogy békákat akarnak fogni, így is történt és persze szenzáció lett az esetből, amely jó volt arra, hogy végrevalahára elhatároztatott a térnek megfelelő rendezése. Hát bizony ez silány munka volt, mert feltöltötték ugyan a mélyedést, de mivel ez közönséges törmelékkel és agyagos földdel történt, esőzés idején ismét sártenger állt elő anynyira, hogy az akkor divatos gabonavásárt is a Hosszúsorra (most Simor János-utca) kellett áthelyezni. ,301