Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

jobbágysorsát elhagyva és itt polgárjogot nyerve, — a Duna túlsó oldaláról szivárgott be. Itt meg kell jegyeznünk, hogy a polgári elem Mária Terézia alatt Óbudáról részben áttelepített németség által is jelentékenyen gyarapodott. Ezek után meg kell állapítanunk, hogy az 1526 óta úgyszólván romokban hevert Esztergom feltámadásának és fejlődésének kezdete 1712 utánra esik. Ám ez a fejlődés tengődésnél nem volt egyéb, mert az 1700-as esztendőkből kevés értékes új létesítmény maradt reánk és a modern haladás eszközeinek megszerzésére irányuló törekvés csak a mult század utolsó felében nyilatkozik meg. Az 1848-i események Esztergomot hadi szempontból nem érintették, és eszerint e mozgalmas idők kárt nem okoztak. Az abszolutizmus kora — eltekintve az elnyomatástól — Esztergom felett baj nélkül mult el. Az ezt követő időkön azonban meglátszott, hogy az előbb uralkodott rendszer — bármi gyűlöletes volt is — rendet teremtett az országban, mert hiszen az alatt készült el a maiglan is élő hitel-telekkönyv; az adózás is rendszerbe foglaltatott és a gazdasági fellendülés alapjai is lerakattak. A kiegyezéstől (1867) az 1880-as évekig az új építésű, de rombadőlt gimnáziumon kívül mindazonáltal nem mutatott fel a város a saját erejéből olyan objektumokat, amelyek a közcélt maradandóbb alkotásokban szolgálták volna. Addig úgyszólván mi sem épült és a köztevékenység a meglevő dolgok tatarozásán túl nem terjedt. Az csak természetes, hogy a különben is kezdetleges középületek ebben az időben egyremásra adták be a kulcsot. Hasonló volt a helyzet a közutakon, az utcákon és a tereken is. Elmállott kövezet, hepehupás, tengelytörő felszínnel, kikopott járdák és jelentékeny részben kövezetlen utcák, rendezetlen kis Dunapart, tarthatatlan állapotú laktanyák, alig pislákoló petróleum közvilágítás adták Esztergomnak a legsötétebb maradiság jellegét. Ám egyszerre előállott az a helyzet, amely a haladást követelte. Előállott nem a belső erők forrásából, hanem a külső kezdeményezésekből folyólag. Nevezetesen megkezdődött a Budapest— esztergomi h. é. vasútvonal építése (1893), ami azt jelentette, hogy Esztergom végrevalahára állandóan bekapcsolódhat a világforgalomba. Majdnem egyidejűleg indult meg az állandó Dunahíd építése is, ami azért volt fontos, mert ez a mű nemcsak stratégiai szempontokból látszott szükségesnek, hanem azért is, mert így Esztergom tél idején a túlsó vidéktől hónapokon át nem lehetett többé elvágva és a Budapest—marcheggi vasút Párkány-Nánánál bármikor megközelíthető lett, nem is említve azokat az állandó bajokat és akadályokat, amelyek addig a hajóhíd fenntartásával jártak és a közlekedésre bénító hatással voltak. Az állandó Dunahíddal egyidejűleg épült a kisdunai két vashíd is. Minthogy pedig a nagy Dunahíd útjának irányvonalát a sziget átszelésével tűzték ki és az út eszerint épült, szükséges volt annak a város területére való egyenes vezetése is. Az irány a Szt. Lőrinc-utcának vezetett. Ez az utca akkor szűk és görbült lévén, kénytelen volt a város annak egyik oldalát a háztulajdonosoktól kisajátítani és így egyenes és egyben széles úttestet készíttetni. Csak természetes, hogy régi szükségletet elégített ki a város akkor, amikor ezen az utcán végig új szennycsatornát készíttetett és az is természetes, hogy az új utcát modern kövezettel kellett elláttatnia. Itt említjük meg, hogy a Szt. Lőrinc-utcán kisajátított és lerombolt házsor helye sokáig beépítetlenül, pusztán hevert mindaddig, amíg az Esztergomi Takarékpénztár az egész házsort megvette a várostól és annak helyén az útvonalat díszítő üzleti házát fel nem építtette. A takarékpénztárnak a város szépítése iránt kiváló érzéke lévén, új háza elé saját áldozatkészségéből létesíttetett aszfaltjárót. Ez volt Esztergomban az első aszfaltjáró. Külső kényszer hatása alatt kellett gondoskodnia a városnak katonai új laktanyáról és a katonaság által előírt egyéb férőhelyekről is, mert különben ,300