Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

tetett saját álláspontjával egyedül marad. A különben nagynevű és tiszteletreméltó tudósnak ama további állítását illetőleg, hogy szerinte Esztergom a középkori német kereskedőknek, mint városépítőknek köszönheti létét, az általa felhozott ama tény, hogy Esztergom azon időben mint fontos kereskedelmi gócpont (a XI. században vásárhely) szerepelt s „fel kell tételezni" (sic), hogy az itt létesült kereskedőtelep lakosai déli és nyugati olyan német kereskedők voltak, akiket Esztergomban az Oroszország felé irányuló távolsági kereskedelem vonzott, ha valóban így is volt, még korántsem ok arra, hogy ezeket a német kereskedőket a középkori Esztergom városépítőinek és kultúráik meghonosítóinak elismerjük, mert hogyha tény is, hogy itt telephelyük volt, ez a körülmény inkább időszaki tartózkodást és áruik lerakodó központját jelentette. Amikor ezzel helyet adtunk Schünemann amaz állításának, hogy a német kereskedőknek a középkorban Esztergomban telephelyük volt, ha nem is vitatjuk ama további megállapítását, hogy azoknak egy része itt véglegesen megtelepedett, mégis le kell szögeznünk, hogy azok bármily számban is jelentkeztek, városalapításra jogot nem szereztek, tehát városalapítókul el nem ismerhetők. Ama körülmény, hogy saját kultúrájukban éltek és ez a kultúra adta volna Esztergom középkori szellemi és technikai fejlődésének irányát és képét, mivel sincs bizonyítva, sőt ugyancsak kézenfekvő, hogy az Árpád-kori kultúra — a kezdeti vallásos iránytól eltekintve — latin forrásokból táplálkozott. Mi szívesen helyet adunk annak a felfogásnak, hogy a kereskedők minden időben világlátott, sokat tapasztalt emberek voltak, azonban — mert létfeltételeik biztosításának érdeke egyoldalúvá tette őket, — valóban hihetetlen, hogy lekötött itteni átmeneti foglalkozásuk közepette a szellemi és a technikai kultúra apostolaivá is fejlődjenek. Hasonló elbírálás alá esnek a XI. sz.-ban Esztergomban kereskedéssel foglalkozott mohamedánok (izmaeliták), görögök és örményekés különösen az utóbbiak, akiknek itt külön településük is volt. Akár a német telepesek, akár az utóbb említettek idejét vizsgáljuk, a középkorból egyetlen adat sem mutatkozik a tekintetben, mintha ezek városalapítók, városépítők s a szellemi és technikai kultúrának alapvetői lettek volna. Térjünk most át arra a szomorú korszakra, amely 1241—1242 tavaszáig az Árpád-kori virágzó Magyarországot a tatárjárás következtében pusztasággá változtatta. Itt Schünemann nem ad hitelt Rogerius ama feljegyzésének, hogy „hazudna (t. i. Rogerius), ha azt állítaná, hogy Esztergom régi polgárságából tizenötnél többen túlélték a város pusztulását", mert szerinte — és itt az ellenmondás — a kútforrások azt igazolják, hogy a birtokviszonyok a tatárok elvonulása után nem változtak, a kőházak is fennmaradtak és a visszaszivárgó lakosság elegendő volt ahhoz, hogy a korábbi állapotot fentartsa, amely azért is sikerült, mert előző hónából, a latinok földjéről, vagyis francia területekről, nyelvrokonaival egészítette ki magát. Arról, hogy mi történt az egyéb telepesekkel, az Érsekváros, a Németváros (?) telepeseivel, az izmaelitákkal, görögökkei, örményekkel és a zsidókkal, Schünemann ép úgy nem emlékezik, aminthogy „Esztergom keletkezése" című külön munkájában

1 arról, hogy a városnak magyar lakossága is volt, teljesen megfeledkezik. Hogy mi az oka ennek, magyarázatba nem bocsátkozunk, legfeljebb csodálkozunk a felett, hogy amikor az Árpádok koráról ír, bizonyára tájékozott a tekintetben, hogy sem Árpád, sem utódai, sem a honfoglalók nem voltak sem kazárok, sem hunok, sem bolgárok, vagy törökök. Mi oka lehetett tehát, hogy a magyarokat teljesen mellőzi, holott azt is tudnia, vagy legalább is következtetnie kellett volna, hogy Magyarország első Árpád-kori fővárosát mindenesetre elsősorban magyarok lakták?! 1 Megjelent magyarul az Esztergom Évlapjai 1930. évi V. évf. 1—2. szám 9-ik oldalán Rosta József fordításában. ,296