Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

ez év folyamán a rendházhoz szükséges telek beszerzési költségeire 9.000 pengőt szavazott meg. A kettős vármegyének ezideig nem volt módjában, hogy kifejezést adjon a vnezi rend iránt vaio megbecsülésének, tehát ez az elhatározás példaként igazolja a varmegye közönségének azt az érdeklődését, amelylyel a vitézi rend tevékenységet kíséri és annak céljait szeretettel támogatja. Esztergom vármegye népoktatásügye. Az első magyar király alkotásaira emlékezve — bár adataink az országot ért csapások közepette úgyszólván egészen elkallódtak —, meg kell állapitanunk, hogy a hazai népoktatás kiindulási helye Esztergom voit. Mennyiben fejlődött ez az Árpádok alatt IV. Béláig, erre nézve szintén kevés adatunk van, azonban bizonyosra vehető, hogy Esztergom vármegye e téren elsőnek vezetett azért, mivel a kirá'iyi főváros, t. i. Esztergom, mindazokkal a feltételekkel rendelkezett, amelyeknek révén a népoktatás eredménye biztosítható volt. Mi sem bizonyítja ezt a körülményt jobban, mint ama tény, hogy innen indult ki a szerzetesi iskolák tevékenysége és a letelepedett szerzetes rendek Esztergomból bocsátották ki azokat a rajokat, amelyek a népművelés előpostái voltak s maradtak mindaddig, amíg a tatárok a bizonyára örvendetes fejlődést mutató kultúrát meg nem semmisítették. Tényként kell elfogadtunk azt a feltevést is, hogy amikor a tatárhad hátat fordított dú'iásai színhelyének, IV. Béla kora ismét megkezdte a kulturális tevékenységet és azt az utódok egészen a mohácsi vészig pótolták és fejlesztették. Ettől fogva a közel 150 éven át tartott török hódoltság tartama alatt ismét kényszerű szünet állott be a népoktatás folyamatában. A hódoltság alatt Esztergom vármegye ugyanis valósággal néptelenné vált s alighogy megkezdődött a visszaszivárgás, az 1683-tól 1703-ig tartott békességes ál upot alatt imitt-amott megkezdett kultúrmunkát ismét megbénították a kuruc-labanc csatározások, amelyek nyolc éven át a vármegye népét nyugtalanították és a népoktatást lehetetlenné tették. Az egyházlátogatási jegyzőkönyvekből és egyéb feljegyzésekből megállapítható ezután, hogy lassan ugyan, de szaporodtak az iskolák és a keresztény egyházak áldozatos jóvoltából hovatovább biztosabb alapot nyert a tanítás. Aki nem ismeri a népoktatás fejlődéstörténetét, az el fog csodálkozni afelett, hogy hazánkban a mult század derekáig a népiskolák mesterei nem voltak tanítók. Egyszerű írástudó emberek vállalkoztak a népiskolák vezetésére és a tanításra. Volt ezek között sok félben maradt diák, egyéb kaputos ember és iparos is. Ne mosolyogjuk meg ezt az állapotot, mert ezek az egyszerű emberek mégis csak úttörők voltak nemcsak az 1868. évi XXXVIII. t. c., a népoktatási törvény megalkotásáig, hanem jóval azon túl is mindaddig, amíg a tanítóképzés arra termett hivatásos erőket nem nevelt. A most említett törvény általános rendelkezéseivel nem foglalkozhatunk, ellenben megállapítjuk, hogy abban nyert szabályozást a népoktatás, abban állapíttatott meg az iskolafenntartók minősége, az iskolák jellege, az iskolakötelezettség és mindazon egyéb kívánalom, amelytől a népoktatás jövendő sikere függött. Eladdig az iskolába járás nem volt kényszer és az iskolamulasztásért a szülő, vagy gyám nem volt felelősségre vonható és büntethető. Természetes, hogy ily körülmények között a népoktatás eredménye igen gyenge volt és a nép gyermekei közül 70-80 % általában írástudatlan maradt. E tekintetben Esztergom vármegye területén sem volt jobb a helyzet, azonban az említett törvény életbelépte után hovatovább javult aszerint, amint a tanítók, az elöljáróságok és a tanfelügyelők teljesítették kötelességüket. A törvény életbelépte után mindazonáltal' nehéz utat jártak meg azok, akikre a felelősség hárult, mert a nép felvilágosodása lassan haladt s emiatt gyerme-200;