Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

falain azok levágott fejeit meglátták, a behatolástól semmiféle erő és hatalom nem tarthatta őket vissza. Iszonytató küzdelem után, miközben a védők százai estek el, a még életben levők a megadás jeléül kitűzték a fehér zászlókat, de senki sem kapott kegyelmet és a párkányi oldal, melynek biztosításához a hajóhíd pusztulása is hozzájárult, a szövetségesek birtokába jutott.

1 Ezután a diadal után következett Esztergom ostroma, amely természetesen rendkívüli előkészületet igényelt. Ezek az előkészületek a szövetségesek részéről a következők voltak: a) a párkányi oldalt megerősítették avégből, nehogy oda az esztergomi oldalról török csapatokat szállíthassanak; b) a túloldali Istenhegy és az esztergomi Nyáras és Körtvélyes szigetek, továbbá az innenső part között hajóhidat vertek és az ezen müvelet közben érkezett újabb segítő csapatokkal kiegészített ostromkész sereg annak segítségével érkezett át; c) a négy napot igénylő átvonulás után október 24-én, a Mercy vezérőrnagy alá rendelt lovas hadosztály — megkerülve a várbeli ágyúk lőtávolságát — a szentgyörgymezei részen helyezkedett el avégből, nehogy a Buda felől esetleg érkező ellenséges csapatok a várat megközelíthessék; d) ugyanezen a napon a tüzérség a várral szomszédos magaslatokat szállta meg és rögtön lőni kezdte a várat, október 25-<én pedig megkezdődött az általános roham, melynek eredményeül a Rácváros és a Víziváros az ostromlók kezére jutott. A következő napon az ostromlók tüzérsége ellenállhatatlan támadásba fogott annyira, hogy a vár épületei sorra lángba borultak s amikor észrevehető volt, hogy a viszonos védekezés lanyhulni kezd, felszóllíttatott a várat védő Ibrahim basa, hogy adja fel az erősséget. Ibrahim ekkor egy napi meggondolási időt kért s ennek leteltével október 27-én a megadást jelentő fehér zászlót már kitüzette. A kapitált várőrség másnap bántatlanul kivonult a várból és engedélyt nyert arra, hogy Budának vegye útját, mely irányba egy része tíz hajóval, másik része gyalogosan el is távozott. Az utóbbiakat a mieink részéről ezerhatszáz lovas közel Budáig elkísérte. A közel száznegyven évi rabságot szenvedett Esztergom ezzel a győzelemmel felszabadult ugyan, de még ezután is fenyegető volt a helyzete, mert a török -— miként a következmények mutatták, Esztergom elvesztésébe sehogy sem akart belenyugodni. A táti csata. így történt, hogy amennyiben az esztergomi várral egyidőben a vármegyének mindkét része felszabadult, a török ismét kísérletet tett a volt hódoltsági résznek a visszaszerzésére annak dacára, hogy jól tudhatta, hogy a szövetségesek minden eshetőségre számítva, résen lesznek. 1685 július 30-án valóban meg'is érkeztek Ibrahim nagyvezér alatt a török hadak Esztergom alá és nem késlekedve, másnap már meg is indították az ostromot a vár ellen. Ez az ostrom tíz napon át tartott s hogy hirtelen abban maradt, annak oka az volt, hogy a szövetséges seregek Esztergom határába érkeztek és a török nem hagyhatta hátba támadni magát, tehát a nyilt harcot választotta s így fejlődött ki a török újabb vereségét jelentő úgynevezett „táti csata". A történetírók szerint tehát Tát község határában, még pedig az ott levő mocsaras tájon folyt le az ütközet, holott a későbbi és alább igazolandó állítás szerint annak színhelye az Esztergom városi határnak ama része volt, amelyen a Bottyán-ér, a Bottyán-tó és az öreg-tó vannak. Azt, hogy a felmentő sereg i Millenn. Tört. VII. 425. 109