Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

Komárom felől érkezett a táti határhoz és ott a Dunaág és a törvényhatósági közút között levő mocsaras területen helyezkedett volna el, két körülménynek kellett kizárnia. Az egyik az, hogy ez a terület a 44.000-nyi felmentő sereg felfejlődésére kicsiny, a másik az, hogjj, maiglan is olyan vízjárta hely, amelyben sem gyalog, sem lovas támadást sikerrel felvenni nem lehet, ellenben kézenfekvő dolog, hogy a török az esztergom felöli síkot választotta támadási pontnak, míg a szövetséges sereg felfejlődésének a kenyérmezei sík, illetőleg a zsidódi patakon inneni és Dorogig terjedő szintén sík terület adott alapot s a szemben állott két sereg közé estek a már említett Bottyán-ér, Bottyán-tó és Öreg-tó által alkotott mocsarak. A döntő ütközetnek ily körülmények között úgy kellett lefolynia, hogy a szövetségeseknek sikerült az ellenfelet egyrészt a Duna, másrészt az Őrhegy felől oldalt támadni s amikor annak a hátába kerültek, az említett mocsarakba szorítani. E sorok írója éveken át kutatta ennek a csatának a mocsárban és a földben feltételezett maradványait, de a táti részen ilyeneket nem talált, ellenben megtalálta azokat emberi és állati csontok alakjában az Öreg-tónak a táti-út felé eső hullámos oldalán és magában az Öreg-tóban két ízben. Nevezetesen először akkor, amikor e század első tizedében a Halastó létesült, az árkok és a védőtöltések készítésekor, továbbá 1910-ben akkor, amikor a m. kir. Ludovika akadémia növendékei ezen a helyen fedezékek készítésével gyakorlatoztak és ásás közben számtalan koponyát, emberi és — mert paták is kerültek elő — lócsontokat vetettek felszínre.

1 Visszatérve a csata eredményére, történelmi megállapítás, hogy a szövetséges seregek csekély veszteséggel oly alaposan elbántak az ellenféllel, hogy annak negyven zászlója, harminc lövege, tizenhat mozsara, százötven lőszeres szekere, rengeteg lova és szarvasmarhája bánta. Miközben Esztergom visszavétele történt és az utóbbi — ezúttal utolsó — csata lefolyt, természetesen a töröktől sanyargatott amúgy is gyér lakosság jobbnak látta Esztergom megyéből elmenekülni és ide csak akkor szivárgott vissza, amikor már megbizonyosodott afelől, hogy veszedelem többé nem fenyegeti. Ez a visszaszivárgás rendkívül lassan ment s hogy a megye és a város benépesüljön, e tekintetben felemlítjük Eszterházy Pál nádornak kezdeményezését. Ő ugyanis 1686 októberében egyenesen az udvarnál tett lépéseket ez iránt, még pedig sikerrel, mert az ő közbenjárásának tulajdonítható, hogy Süttő, Piszke, Lábatlan, Nyergesújfalu, Mogyorósbánya, Kirva (újabban Máriahalom) német telepeseket nyertek. A vármegye újjászervezése. Amikor Buda visszavétele után a török lassan kiszorult az országból, megkezdődhetett a vármegyék régi szervezetének visszaállítása. Nehéz, nagy munka volt ez, mert hiszen minden egyes vármegye szenvedő részese volt aanak a küzdelemnek, amely a hódolt és nem hódolt területek birtokosai közöti másfél századon át sohasem szünetelt. Különösen nehéz volt Esztergom vármegyét visszaállítani azért, mert jóformán csak papíron szerepelt, azonban leküzdettek a nehézségek és megindult a szervezés munkája. Itt mindenekelőtt az volt a baj, hogy a visszaszivárgott nemesség csak nagyon lassan helyezkedhetett régi jogaiba. A nemesi birtoktestek ugyanis a hódoltság alatt a tulajdonosok nagyrészének távolléte miatt egyrészt szétdaraboltattak, másrészt jogosulatlan kezekbe kerültek, de a legfőbb baj abban nyilvánult, hogy időközben igen sok családnál elkallódtak a birtoklást igazolni hivatott adománylevelek és okmányok s ezeknek egykori létezését bizonyítani kel1 O'sváth István szombathelyi m. kir. honvédőrnagy megállapítása. 110