Esztergomi helikon

Tartalom - III. MENTSVÁR – HADAK ÁRNYÉKÁBAN

Az esztergomi szép asszonyok országszerte híresek voltak. Ha az ember végigment az utcán, azt sem tudta, hova nézzen. Minden ablak rácsa mögül, minden nyitott boltajtóból új meg új meglepő szépség ragadta meg szívét, itt egy szőke ott egy barna; ez tűzszemű, amaz szelíd, ábrándozó; ez halavány, amaz csattanó piros; ez még bimbó, amaz már kifejlett rózsa; annyi különféle nemzet különfajú szépsége nem csoda, ha nagyurainkat oly erővel vonzá Esztergom falai közé, hogy némelyik egyebet sem hozott onnan vissza a kardjánál. Nem is hítlák az esztergomi hölgyeket másképpen, mint az „esztergomi százszorszépek". Ez a cím azonban csak a külvárosok delnőit illeté, mert a várban, meg a királyi negyedben jobbára ősrégi családok laktak, vagy újabb nemes indigénák, akiknél még megvolt az a hagyományos szokás, hogy a lányka ártatlanságát s a feleség erényét a férfiak nagyra becsüljék; ezért azokról keveset lehetett beszélni. Az olyan asszony, ki férjéhez hű, csak „egyszerszép", nem „százszorszép". Azután meg a nemesurak nem is értik ilyen dologban a tréfát. László király kegyellen törvénye értelmét akármelyik hajlandó volt a gonosz alkalom esetén végrehajtani, a csábító és elcsábított kard hegyénél csókolózott. Ah, de odalenn egészen más világ volt! A jámbor kereskedőnép egész nap boltjában ült, feje tele volt számokkal, nyereséggel, veszteséggel; nem kérdezte, ki mulattatja otthon feleségét, leányait; nem is riaszthatta el házától bőkezű vásárosait; a legokosabb szemet hunyt, s iparkodott kerülni a botrányt, ha pedig akadt olyan balga, aki leskelődött, no, azt azután lóvá is tették mindannyiszor, s annak csúfondáros tréfáit minden kocsmában dalolták az akkori énekesek, hegedűsök, a mi dicső elődcink. A mi dicső elődeink, a poéták, akkor nevezetesebb emberek voltak, mint most. Hatalmas főuraink asztalánál, nagy ünnepélyek alatt ők énekelték ékes ritmusokba fűzve vitézeink hőstetteit, a nagy királyok életét, Szent I.ászlóról, Gcyzáról hősmondákat, legendákat; a csapszékekben ők mulattatták bordalokkal a torozó közönséget, s vásárok idején kiültek a járt utcák szögleteire, kezükben a hegedűvel, ott mindenféle bohó, tréfás verseket daloltak; elébb hegedültek hozzá, azután mondták a verset, mely gyakran éles gúny volt a divatozó balszokásokra; balgatag, gyáva férjekre, fényűző asszonyokra, világi hivalkodásra, ahogy egy régi tréfavers mutatja, melynek enyelgő refrénjéül hangzik a hegedűs nyírettyűje: „Tanda ridarididom!" A poéta sohasem fogyott ki a témából, minden előtte elmenő új tárgy volt neki, akit megénekelt; a bámész paraszt, a kevély potrohos polgár, a hasított kabátú olasz, a veszekedő kofa, a szenteskedő zarándok, sőt maguk a főurak is, s a cenzúra nem törült költeményeiből./.../ 91