Esztergomi helikon

Tartalom - II. FŐVÁROS – EURÓPA ORSZÁGÚTJÁN

— Benne, nagyúr. — Mennyit niesele róla Béla úr, a nagy kerál — sóhajtott érzékenyen s engedett merev, kimért, királyi tartásából, az ablak felé fordult, rábámult a színes üvegekre, melyek az ólomkarikákban ragyogtak, egy szent áhítatos alakjával gyönyörködtetve a szemet. A király azonban nem ezt látta, hanem emlékeinek színes mozaikját. Julianus úgy bepillantott a lelke mélyébe, mint egy kancsőba. Soha még ilyen tisztán, élesen nem látott embert, mint most a királyt. Némán várt, nehogy zavarja. Végre ismét feléfordult Endre úr s halk hangon, de minden álaskodás nélkül, őszinte kíváncsisággal kérdezte: — Vájjon niegvagynak-e még? — Hiszöm, hogy meg, nagyúr. — Hiszöd, vagy tudsz cs róluk? — Valamit krónikákból, görög s arabus kútfőkből kiolvashatók, tudom. — Ez már több, mint puszta hit. Hej, ézös fráter! Te még fiatal vagy. Nem tudhatod, mely szépen meséiének a régi vének levédiai magycrok lőttéiről, életéről s vándorlásairól. Mely sokat tudnának Magna Ungariáról! Eele sincs a krónikákban, fráter. S vala Béla úrnak egy igön régi könyve, azt mondá, abban mendön titok nyitja benne vagyon. Még gyermök valék, mikorra kedég felnövekedék, elfeledém. A könyvet keresém, elveszött. Azután következének a gondok, bajok... Csapások... Nehéz ifjúság, nehéz kormányzat... Ki gondolhatott régi könyvekre? No — kapott észbe megint s fölvette uralkodói képét, hátradugta jobbkezét s erőltetett, nyugtalan nyájassággal nézett Julianusra —, majd szólok. Majd intézködöm. Kancellárius uram intézködik. Kihúzta balkezét az övéből, elfordult, járt egy-két lépést s olyan arccal tekintett Julianusra, mint akit meglep, hogy még itt lát valakit, holott, régen túl van a dolgon, magában elintézte, sürgetőbb ügyek várják... Például az a vita, amely már egyre hallatszik s amelyben a heves, gyermekes hang egyre jobban elnyomja a rekedt, alázatos férfihangot. — Kívánsz még valamit? — sürgette a király. — Nem, nagyúr. — Hát akkor eredj békével. Kancellárius uram mindönt megtesz. — Áldjon meg az Isten, nagyúr. — Tégöd is, fráter. Még Julianus ki sem ment a teremből, amikor a király már kisietett a túlsó ajtón s erősen becsapta maga mögött. A vitéz megjelent, kivezette Julianust a palotából. Hát megtörtént. Mindent elmondhatott, amit akart. Nem úgy, ahogy akarta, ez igaz. Szebben, nyájasabban is lehetett volna. Le is ülhettek volna, például. És az a veszekedés a vastag falak mögött, az is elnémulhatott volna. 78