Esztergomi helikon

Tartalom - II. FŐVÁROS – EURÓPA ORSZÁGÚTJÁN

A király arca elkomorodott. Kitérő választ adott, szólt arról, hogy sokat tett már a Magyarföldön átvezető zarándokút biztonságáért és kényelméért, szállásházakat építtet kellő távolságban, és minden módon igyekszik a kegyes szándékú emberek útját könnyíteni. Aztán elhallgatott, már azt hittem, véget ért meghallgatásom, vártam az elbocsátó mozdulatot, amikor megérintette vállamat. — Bár megtehetném, nem szeretnélek akaratod ellenére itt tartóztatni. Bizonyosan elmondták már többen, Bonipert is, Anasztáz is, hogy szűkében vagyunk a tudós és kegyes férfiaknak. Külön-külön akad belőlük több is, de mit ér a kegyesség tudás nélkül, s megfordítva? Nem szeretném azt sem, ha csábítgatásnak vennéd, amit mindjárt szólani fogok. De van benned valami...én tudom, hogy maradni fogsz. Imádkozol és dolgozol ezért az országért. Tudom. Rád bízom a fiamat, s rád bízom valamelyik keleti püspökségem. Ott élnek a legnyakasabb pogányok, hitetlenebbek, mint a mórok és szaracénok. Térítsd meg őket, s erősítsd meg hitükben a már lélekben is keresztényeket. Marosvár püspöki székét ajánlom neked, s a fiam sorsát ajánlom kezedbe. Lesütöttem a szemem, meghatott és megalázott, felbosszantott és felkavart ez a váratlan kegy, melyből egyszerre érződött eltökéltség, kényszerítő szándék, testvéri kéznyújtás és hívő alázatosság. Úgy látszik, némaságom kellemetlenné vált, mert Anasztáz szólalt meg helyettem, s mondott köszönetet. A király lassan elhúzta kezét, elengedte vállamat. Meghajoltam, s a király továbblépett/.../ Magányomban újra meg újra átgondoltam a király ajánlatát. Nem is ajánlat volt ez, hanem ajánlat formájába rejtett parancs. Hiszen kényszerről beszélt, s amit addig Istvánról hallottam, az egybevágott ezzel a célratörő és látszólag hirtelen születő döntéssel /.../ Másnap vártam, hogy a király értem küldet, hogy válaszom megadhassam, de nagy megdöbbenésemre egy udvari ember érkezett valami szekérrel, személyes ingóságaim felrakandó, hogy néhány óra múlva indulunk a királyi kísérettel együtt Esztergomba, amit régi neve, Strigonia után Esztrigánnak is neveznek. Hasztalannak éreztem minden töprengésemet, és mélyen megszégyenültem, amikor a parancs kényszerén túl szabadságot is tulajdonítottam magam döntésének. Az udvari ember pedig azért döbbent meg, hogy minden holmim és vagyonom egy általvetőben elfér. Megvetése elég nyíltan tükröződött arcán, és értetlensége is, hogy a király ilyen ágrólszakadt barátra bízza fiát, nem pedig valamely tekintélyes és gazdag főpapra, aki körül szolgák sokasága nyüzsög. Ebben a percben véltem megérteni István igazi szándékát és belső szorongatottságát: az ember szívesebben bízza kincsét jószándékú idegenre is, mint hatalmára-vagyonára féltékeny és acsarkodó rokonokra és barátokra. Én idegen voltam, kívülálló, aki nem tartozik semmiféle udvari csoporthoz, akinek nincsenek világi vágyai, különben nem indult volna Krisztus sírjához/.../ 60