Esztergomi helikon

Tartalom - II. FŐVÁROS – EURÓPA ORSZÁGÚTJÁN

Ónszürke lett a nagyúr arca, s az oldalához kapott... Beteg szíve vadul meglódult, a bordáit verdeste... Nagyot nyelt aztán, s lerázta a fájdalmat, merőn szegezte szemét István szemébe. — Fegyver kell hozzá! — sziszegte. — Sújts le akárkire, aki ellenszegül!... Magyarok lesznek, tudhatod!... De átkozott légy, ha tétovázni fogsz!... Miért fogadtam be ide melléd az idegen lovagokat?... — Igen! — kiáltott fel István gyötrődve. — Tudom, nagyuram!... Ök fognak megvédeni! A véreim... a magyarok ellen!... — Pártütők, rablók, farkasok ellen! — csattant fel a nagyúr. — Bajk, Bajk, érts meg engem!... A lovagok keresztények... István meghökkent. Zavartan pillantott apjára. Mi ez?... Az öreg barát halk, szomorú szavai jutottak eszébe: Látod, csak a szolganép talál benne vigasztalást... Isten szelíd báránya nem kell a magyari uraknak... az apádnak sem!... — Szabad kérdeznem valamit? — suttogta felpillantva. — Kérdezz! — Nagyuram nem keresztény? — Tudod, hogy meg vagyok keresztelve — legyintett a nagyúr. — Nem úgy, nagyuram... Azt szeretném tudni... mit tart erről... belül? — Ki tudhat mindent? — mordult az apa. — Egy vallás sincs az igazság csilláma nélkül. Én egyet se bántok. Van itt keresztény, böszörmény, még zsidó is. Elég nagy úr vagyok hozzá, hogy mindenik imádkozzék értem... De nem erről van szó... A kereszténység beletartozik a terveimbe, Bajk. — Nem... nem tudom megérteni — lihegte István, s egész lelke felkavarodott. A nagyúr nehézkesen felemelkedett az ágyról, s bal könyökére támaszkodott. Jobbját lassan kinyújtotta: — Nézd a Dunát! — parancsolta elfulladó hangon. István megfordult, s kitekintett a nagy folyó tükrére. Az este leereszkedő árnyai közül sejtelmesen csillant fel az ezüst órjáskígyó lomhán gyűrűző teste, messze valahol előbb, s aztán közelebb és közelebb... Háta mögül hallotta most apja borzongató, ki-kihagyó, rekedt dörmögését: — így néztem... esztendőkön át... reggeli fényben s fekete éjszakában... a halálfolyót... a sorsunk kegyetlen folyóját... Amíg megértettem a szavát... Értsd meg te is... A Duna jön, jön... sohase apad el... nem lehet megállítani... Ha gátat vethetnék neki, saját földemet fullasztanám bele... Csak egyet tehetek: hátán vitethetem a hajómat... Érted? István kikerekedett szemekkel fordult vissza: — Értem... s gyűlölöm!... A nagyúr visszahanyatlott ágyára, s furcsán felkacagott: — Ez a nyugat, a kereszténység... S most nézz ide, Bajk, erre a te bolond fajtádra, itthon... Idetrappolt a végtelen keleti pusztákról, ebbe a farkasverem30