Esztergomi helikon

Tartalom - II. FŐVÁROS – EURÓPA ORSZÁGÚTJÁN

István ráemelte várakozó tekintetét, s hallgatott. — Nekem — kezdte a nagyúr lassan — más volt a rótám, mint a híres nyargalóknak... Itthon kellett megmaradni s úrrá lenni... Erted? István elmerengve bólintott. Szemei tisztelettel néztek apjára, de a gondolatai még torpanva várakoztak: — Itthon... — mormogta halkan. — Még nem jártam Esztergámtól háromnapnyi nyargalásra! — Kemény, komor arca elsötétült, s fekete tűz lobbant meg a tekintetében. A nagyúr félig csukott szemhéjai alól figyelte, s ráfelelt: — Én is szerettem volna... Repülni, hódítani... Csodákat látni... Hogyne!... István összerezzent. Meleg hullám csapott fel a szívéből. — S te is — folytatta az apa. — Értem. Hogyne érteném. Ketrecben éltél. Semmit se láttál. IIa egyet futamodsz, a gyepűbe botiasz... S nem volt szabad ez sem, az sem... Hejtettelek, mintha csomás volnál... Bajk, szegény fiam!... — Nagyuram! — kiáltott fel a fiú. — Most... — Most mindent meg fogsz érteni — bólintott az apa zord mosollyal. — A vad is összehúzódik, mielőtt ugrana, Bajk... A régi szállás, ott a Duna-síkon tág volt, szabad... De magam hoztam ide, ebbe a zugba... Téged dugtalak el a hadnagyok elől... Amíg megnősz... Most már megnőttél. A fiú keze önkéntelenül kinyúlt, s rátévedt apja hideg kezére. A nagyúr odapillantott, s ujjai megrándultak. — Ugy, úgy — dörmögte, s megcsillant a szeme. — Már messze künn vannak ma a körmeim, Bajk... Minden gyepűközben van, ahol megvetheted a lábad... Birtokok, őrségek a törzsek között... Vejeim parancsolnak a kabaroknak s Léi népének... Az erdőelvi vajda az anyád testvére... Jól markold meg, hogy minden magyar ura légy! István lelkén e szókra ismét átnyilallott a félelmes öreg táltos kegyetlen ítélete: Te nem kellesz nekünk!... S keserűség futott a toriéira... Ő s a szabad magyarok?... Hogy is kellene nekik?... Sohxse látták, nem ismerik... Mit remélhetnének tőle ők, kiket világnyargaló álmok szédítenek?... Tőle, idegenek tanítványától s barátjától?... Apja hurkot vetett a nyakukba, s most ő szorítsa össze!... — Be kell végezned a munkámat — hallotta apja fáradt hangját. — Mindent előkészítettem... — Hirtelen érdes, kemény lett, s megcsattant a szava: — Parancsolom, Bajk!... Nincs többé széthúzás s apróka hadnagyok külön fejedelemségei... Utánam csak egy úr lehet: te, s csak egy akarat: a tiéd!... Mert különben... nincs többé magyari nemzet!... A fiú kínlódva tépte magát, s aztán kirobbant belőle: — Nem kellek nekik, nagyuram!... Már tudom, nem akarnak!... 29