Esztergomi helikon

Tartalom - II. FŐVÁROS – EURÓPA ORSZÁGÚTJÁN

lén, karján, míg az övé a levegőbe szúrt, a villámgyorsan lebukó ellenfél fölött. Bosszankodva dobta el a tőrét. — Nem magyarnak való!... Csupa hazugság, csalás! Az olasz nevetve hajlongott. Fekete arcából vakítón villogtak ki a fogai. — Kardra! — kiáltotta István Veczelin felé. A csontos, nyúlánk német rostélyos sisakokat, könnyű láncingeket s kétélű, egyenes kardokat vett át a szolgáktól. Felöltöztek. A nagyúr szeme érdeklődéssel csillant fel. Veczelin fürgébb volt, de István erősebb, biztosabb. A játék mögül félelmesen érzett ki karjának rettenetes ereje s csapásainak ellenállhatatlan súlya. De Veczelin is mester volt, kitűnően hárított, s merészen támadott. István szinte mozdulat nélkül küzdött. Állta a rohamot, mint a kőfal. Támadó lendülete csak a vállából indult. Éppen ezért volt megdöbbentő. S ahogy a nagyúr önfeledt gyönyörködéssel nézte, egyszerre, akárha hangosan mondta volna valaki a fülébe, megértette, hogy eljött az idő. Ő is kész a halálra, s a Fiú is az életre. Eddig gyermek volt, úgy kezelte, talán nagyon is sokáig. De most, itt, ebben a ragyogó reggeli fényben megjelent a férFi, az utód... Miért is várt eddig, hogy mindent elmondjon neki, s átadja hosszú, fáradságos munkájának terhét, gyümölcsét, ígéreteit?... Hiszen imádta ezt a nagy, zord, fojtott lángolású gyermeket!... S kemény volt hozzá, semmit se magyarázó, mindent parancsoló, engedelmességet követelő... Éppen azért, mert annyira féltette... Mert ezt az egyet, ezt a legcsodásabb ígéretet ki akarta tépni a végzet vasmarkából... Hiszen azért is kereszteltette meg, mert az idegen pap azt állította, hogy a keresztség újjászületés feredője, mely elmossa az átkot, a halált... Ő maga nem sokat remélt tőle, magának... hanem a fiún mindent meg kell próbálni!... Neki épített országot, mennyi bajjal s csellel, csak az Isten a megmondhatója! Még nincs kész minden, még nem kapart össze minden erőt körülötte, s tudja, hogy nagy ellenséges akaratok feszülnek szembe vele... De most az a legfontosabb, hogy végre beszéljen előtte világosan, ő maga, mint férfi a férfival, előd az utódjával... Hogy magyarázatát adja béklyózott ifjúságának, s felszabadítsa a sasmadarat szabad repülésre. S hívatta a nagyúr a fiát, Istvánt, esti csillaggyúlásra, a palotásházba. — Nagyuram! — jelentkezett István, megállva előtte, s tisztelettel emelte homlokához jobb kezét. Az apa sokáig nézte, összehúzva éles pillantású sasszemeit, mint aki nagyon messzire kémlel. Úgy is volt. A maga egész életét meg a fia egész életét röpülte be a lelke. — Ülj ide a lábamhoz, szembe velem — mondta aztán tompán. — Beszédem van veled, Bajk. — Még mindig a régi, pogány nevén szerette szólítani. 28