Esztergomi helikon

Tartalom - II. FŐVÁROS – EURÓPA ORSZÁGÚTJÁN

Nyugatról kerülj eléje, akkor látsz valamit, ami megérdemli. Itt a főhomlokzatnak jobbról-balról két szára van, s együtt tágas, kövezett udvart ölelnek körül. Annak közepén egyetlen, óriási tölgyfa. Az udvar szegélyét bokrok alkotják, s azokon túl gyepes, sziklákkal beszórt terasz ugrik ki a Duna fölé, pereme alatt zuhantó mélység. Földszint, a kőházban őrszoba, szolgálattevő személyzet kamarái, vendégszállások. Közbül, a kapu torkából széles lépcsők emelkednek, s fenn kétfelé ágazva visznek az emeletre. Gyönyörű, illatos, vörös szálfákból van összeszerkesztve az egész, csodálatos napkeleti mesterséggel faragott oszlopgerendák tartják tarkára festett zsindelycserép tetőzetét. Derekát a Duna tündöklő kígyójára s a messzi kék hegyekre táruló nyitott terem alkotja, az ebédlőpalota. Eresze remek farácsozattal ékes, széles oszlopközeit súlyos bizánci bíborbársony függönyök szárnyai zárhatják. De inkább félre vannak húzva, hogy szabadon járja a levegő a palotát, s messzire nézzen heverőágyáról a nagyúr. Mert itt szokott pihenni is. Ezt a helyiséget szerette a legjobban: őseinek szellős, pompás sátorházára emlékeztette. A sötét, nyirkos kőlyukakat gyűlölte, mindig a sírverem hidege borzongatta bennük. Innen nyíllak, a terem mélyéből, a nagyúr belső hálóhelye, fegyveresháza, valamint az asszonyház szobái is. István úrfi Radla úrral az épület jobb szárnyát lakja, bal felől pedig az idegen lovag urak szállásai sorakoznak. A nagyúr hunyt szemekkel feküdt heverőágyán, melyet előrevitetett a palota védőrácsáig, hogy süsse a nap. Szürke, szomorú az arca. Magas homlokára koraősz fürtök csüggedeznek alá. S mély fekete árkok a szeme gödrében. Egyik keze hosszan elnyújtva az oldala mellett. Sárga, mint az ócsont, s nagy kemény körmei kékek. Másik kezét bal oldalához szorítja. Ez megrándul néha, s görcsösen tép az ingbe, tiltólag, mintha a halál csontujját akarná lefogni. Beteg a nagyúr. Élete derekán, hirtelen roppant meg, mint a legtöbb Árpád-fi. A halál titkos lehelete ott borongott ezeknek magasra fölnyúló nagyszerű teste, s zordon fenségű sötét feje körül. Talán ezért is csodálta ösztönös hódolattal ezt a különös családot minden magyar. Torkában érezte szívét a legvadabb is, ha rájuk nézett. A faj végzetét hordozták: határtalan lehetőségeket, melyekre irigyen vigyorog a halál. Érezte ezt a nagyúr is magáról, s ma különös bizonyossággal, mintha hívták volna. Reggel a nagy fa alatt heverve, az udvaron, fiát nézte, amint a meleg fényben ragyogó testét gyakorolta. A lovagokkal vívott, előbb tőrrel, aztán karddal. Deodátó, az olasz, könnyed, szökellő ugrásokkal kerülgette a fiút. István derekasan forgolódott, de ahhoz a fekete párduchoz képest nehézkesnek, lassúnak látszott. A tőr végére erősített kis vasgömb többször megkoppant mel27