Esztergomi helikon

Tartalom - III. MENTSVÁR – HADAK ÁRNYÉKÁBAN

Mi történhetett velük az ostrom borzalmas óráiban, miféle rémségeket láttak iszonyodó szemeik, hogy gyávultak, hitványodtak el a halál félelmes keze alatt, s reménykedtek-e talán valami hihetetlen csodában, ami majd kiszabadítja őket az ellenség karmai közül, ha ezt a lépést megteszik? Talán maguk se tudnának erről számot adni. Idegenek voltak, szépek, fiatalok... — Jól van — vágta el Sámuel az asszonyok ismét fölsíró könyörgését. — Ne bőgjetek, mert akkor vörös lesz a szemetek és maszatos az arcotok. Úgy pedig nem kelletek a Nagyúrnak. — Intett a katonáknak, hogy fogják közre az asszonyokat, s még egyszer a tiszt fülébe súgta: — Ne felejtsd el, amit mondtam! Jelentsd a Nagyúrnak azt is, hogy ezt csak mutatóba küldöm előre. A kincsek bizonyosan itt vannak a föld alatt. Kutatom őket fáradhatatlanul... Aztán majd fordulj vissza, hadd tudjam, kegyesen fogadta-e a Nagyúr az előleget?... A tiszt bólintott, s a menet élére állva megindult az asszonyokkal./.../ 25. Részlet Jókai Mór: Százszorszépek című elbeszéléséből (1857) A város elpusztulása után a hősök maradványa a sziklavárba vonta fel magát, a híven maradt asszonyokkal. Karadzim kán ostromgépei annak nem árthattak semmit; csak rohammal lehetett az ellen menni. Többször megkísérték azt a mongolok, mindig sikertelen; Simon vezér és elkeserült harcosai csoda módon verekedtek a tatárokkal; Karadzim kán átkozódott: „Miért nincsenek köztük azok az asszonyok?" Utoljára maga Karadzim kán vezette őket a kapuk ellen; fel is vergődtek már egész a párkányokig, ott Karadzim kánt egy jó szándékú buzogány úgy találta főbe, hogy halva esett le onnan. A mongolok nem vívták tovább a várat. Karadzim kánt eltemették a hegyek aljában, nagy halmot raktak reája s nemsokára elhagyták a mongolok a pusztult országot, visszamentek Ázsiába. Esztergomvár vitéz védőit megmenté a jó kard; a hű nők, kik velük maradtak, még azután hosszú, boldog életet éltek; a százszorszépek tagjait széthordták a vadak erdőbe, berekbe./.../ 111