Esztergomi helikon

Tartalom - III. MENTSVÁR – HADAK ÁRNYÉKÁBAN

hogy a Nagyúr lángol a haragtól, amiért a zsákmány elpusztult, és azt gondoltam, hogy talán ezen a nckivaló prédán megengesztelődik egy kicsit. Egyelőre őriztetem őket s hozzád jöttem, hogy megkérdezzem, mit gondolsz a dolog felől? Sámuel szemei föllángoltak. — Hallgass reám!... — kiáltotta, mind a két karját megragadva. — Nagyszerű gondolat, barátom!... Mit adjak neked, ha azt jelented a Nagyúrnak, hogy az én vezetésem alatt fogtad el őket? A mongol összevont szemöldökkel gondolkozott, fejét csóválta, s a szeme sarkából pillantva Sámuelre, meggondoltan válaszolt: — Annak nagy ára volna, ha megtenném. Mert miért is tenném meg? Ha elfogadja a Nagyúr, a jassza szerint egytizede az enyém. És a tizedből egyet magam választhatok... — Értsd meg — suttogta Sámuel a szeme közé —, nekem semmi sem kell belőle. Legyen a tied mind, s kívánom, hogy csupa kedvedre valót kapj, minden rajtuk levővel együtt. De még többet mondok. Tudod, hogy mindeddig vezéri zsákmányrészt kaptam a Nagyúrtól. Esküszöm, hogy a magaménak a tizedét is neked adom, ha megteszed. Nekem nem kell több zsákmány. Nekem csak a Nagyúr kegye kell. És különben is hozzám jöttél parancsért. Ha én most azt parancsolom, hogy öld le őket, mit csinálnál?... A mongol láthatólag meghökkent. — Igaz... — dadogta. — Lehet, hogy aztán megbánnád, de most parancsolhatnál. Hát legyen! De igazán nekem adod mindazt, amiről szólottál? Sámuel megerősítette, s aztán együtt mentek a király házába, amelynek vérrel szennyezett lépcsői mögött a nagy palotás teremben várakoztak a fölcicomázott asszonyok. Még Sámuel hideg természete is föllobbant, amikor ezt a sereget látta. Kincset értek maguk is, nemcsak ami rajtuk volt. Az asszonyok rémülten kitágult szemekkel várták, hogy mit mond ez a sötét arcú ember. Voltak, akik fölismerték. Hiszen annak idején eleget látták a nagyurak között. Térdre estek körülötte. Karjaikat nyújtogatták feléje, megragadták a köntösét, s esengve kérték, hogy mentse meg őket a haláltól. — Az apátok, a férjetek, a bátyátok mind halott — mondta Sámuel hidegen. — Miféle asszonyok vagytok, hogy nem vágytok utánuk? — O, uram — tördelte az, aki a tisztnek fölajánlotta magát és társait a Nagyúr számára. — Mi nem vagyunk magyarok. Franciák vagyunk, itáliaiak meg aragónok... Idegenben éltünk eddig is... Hiába szakad meg a szívünk a halottainkért... Mit használunk nekik ezzel?... Fiatalok vagyunk, szépek és élni akarunk!... Ha a győztes király úr lett ennek az országnak a birtokosa, nekünk ő sem idegenebb, mint a magyarok voltak. Rabok voltunk mi a házainkban eddig is... Csak éljünk akárhogy, egyéb mindegy nekünk!... 110