Esztergomi helikon

Tartalom - III. MENTSVÁR – HADAK ÁRNYÉKÁBAN

Vissza is vonták csapataikat jó messzire a vártól, ahová már az ördög nyilai sem értek el, s csak távolról ügyelték, mint a juhaklot kerülgető éhtoportyán, hogy hátha mégis történhetne valami a kedvükre? Annál nagyobb dühvel vetették magukat a városra, s nem nyugodtak, amíg a kőházakat egyenként meg nem vették, bármennyi vérbe került is. A védekezők számára nem volt irgalom, és mikor már nem lélegzett egyetlen test sem a bezúzott kapuk mögött, a zsákmányolás vad éhségével túrták föl a házakat, amikről úgy tudták, hogy a világ leggazdagabb emberei laknak bennük. Elkeserítő csalódás várta őket. A házak majdnem teljesen üresek voltak, a férőhelyért tülekedő emberek mindent a lángok közé dobtak, ami elfoglalta előlük a legkisebb zugot is. Az ezüst-, aranykincsek pedig hallgattak, mélyen elásva a pincék kőpadlója alatt. De Batu nem bírt belenyugodni, hogy üres kézzel távozzon Magyarország legkülönb városának romjai közül, s ráripakodott Sámuelre, akit ide is magával hozott, hogy mivel bizonyára ismernie kell a kincsek rejtekhelyeit, azonnal vezesse rá a katonákat, s úgy vigyázzon, hogyha nem tudna eredményt felmutatni, semmissé válik minden ígéret, amit eddig kapott. Sámuel lenyelte, amit mondani akart, némán meghajlott, csak annyit szólott, hogy mindent el fog követni régi ismereteinek alapján a Nagyúr kedvének töltésére. De bizony hiába volt minden kutatás, néhány kisebb értékű dolgon kívül sehol sem tudták megtalálni hirtelenében a kincsek rejtekhelyeit. Hiába vagdalták rongyokra mérgükbe a kalmárok hulláit, azok meg se nyikkantak, hogy elárulják nekik. Sámuel már komolyan megrémült, mert jól ismerte Batut, és tudta, hogy csakugyan nem szabad üres kézzel megjelennie előtte. Mindenféle gondolat cikázott át az agyán, hogy miként győzze meg a dühöngőt arról, hogy biztosan és feltétlenül előkeríti a kincseket, csak időt adjon neki az alapos kutatáshoz. Még arra is gondolt, hogy megszökik, s itthagy mindent, mert nem érezte a fejét biztosan állani a nyakán. A leggonoszabb tépelődések között jött érte egy mongol tiszt, jelentvén, hogy bevettek egy nagy kőházat is, amelyben csak fegyvertelen öregek s néhány megláncolt rab került a kardjuk alá. Már ami a férfiakat illeti. Ellenben gyönyörűséges asszonynépek nagy serege szorong egy teremben, ahová minden zugból összefutottak. Amikor rájuk törette az ajtót, mindjárt végezni is akart velük, de aztán mást gondolt. Azok az asszonyok, leányok mind csupa selyembe, aranyba és drágakőbe öltözködve estek térdre előtte, s a vezetőjük olyan mint a legszebb tündér, beszédet intézett hozzá, amelyet egy vele levő renegát magyar tolmácsolt. A Nagyúrhoz fellebbeztek ezek a foglyul esett gyönyörűségek, s kérték, hogy vezessem őket színe elé, hadd maradhassanak életben az ő örömére. Tudtam, 109