Esztergomi helikon

Tartalom - III. MENTSVÁR – HADAK ÁRNYÉKÁBAN

— Ne hagyd!... Gyúrjad, az apja teremtésit! Diadalmasan gyönyörködött benne, hogy milyen tökéletesen bevált a hirtelen jött gondolata. A mongol nyilast, aki a világ legmesszebb lövő harcosának tartotta magát, s őrjöngve hitt lövésének halálos voltában, ezek az égből jött, érthetetlen, kéthárom emberen is reccsenve átfúródó dárdák soha nem érzett vad rémülettel töltötték el. Hogy a várból jöhettek volna, azt elképzelni se tudta, s hogy létezzék emberi kar, amelyik ilyen vesszőnek az íjhúrját feszíti célba, annak még a sejtelme is borzalommal töltötte el. Láthatatlan óriások állanak a magyarok pártján, csak ez lehet a magyarázata, semmi más. Nem is állták sokáig. A felnyársalt lovakat, a leszakított karú, fejű, tátongó mellű halottakat gázolva, iramodtak a mezőnek, szembe robbanva az utánuk érkező saját csapataikkal, melyekkel bolondul összegabalyodtak, s egymást kezdték késelni úgy, hogy tisztjeik alig tudták szétválasztani s elrendezni őket. A várhegyre fölnyomult csapatok pedig magukra hagyva, az alulról jövő lökés megszűntével hanyatthomlok folytak le véres gomolyagban a hegy lábához, tehetetlen prédáiként a várvédők dárdáinak és nyilainak. De aki át is törte magát a mezőig, belejutott a számszeríjak hatáskörébe, s igazán félelmes volt látni, ahogy egy-egy messze nyargaló lovas csak összeomlik, mintha villám ütötte volna, a láthatatlan óriás döfésétől. — Tamás! Tamás!... — ujjongott Simon ispán, Türjét ölelgetve. — Ugye elmondod majd a fiúknak? Most volna itt közülük valamelyik, hogy csúfolja a számszeríjaimat!... Szubutáj, aki Batu mellől, Urkútától irányította a hadakat, egyszerűen nem hitte el ezt a bolondságot, s tajtékozó szájjal vágott korbácsával a tiszt arcába, aki jelentette. — Gyáva disznók, majd adok én nektek futást!... Lovára vetette magát, s a harcmezőre nyargalt, hogy maga lássa, mi az ördög van ott? Eletében először állott értelmetlen eldöbbenéssel, mikor meggyőződött a valóságról. De nem azért volt ő Dzsingisz kán barátja, hogy meghátráljon. — Emberek azok is — csikorogta dühösen. — Valami ismeretlen gépeik vannak, annyi az egész!... Ki kell fárasztani őket, ha a fél sereg megy is reá! De bizony kilenc veszett rohamot vert vissza Simon ispán a vár alól, s összeomlott minden próbálkozás anélkül, hoggy egyetlen létrát támaszthattak volna a falnak, vagy egyetlen hajítógépet állíthattak volna fel olyan közelségben, hogy köveik, bombáik elérhessék a várat. — Soha nem lehet bevenni ezt a fészket emberi erővel!... — jelentette Szubutáj Batunak. — Ha csak étlen-szomjan nem vesznek, nézhetjük őket a világ végéig! 108