Esztergomi helikon

Tartalom - III. MENTSVÁR – HADAK ÁRNYÉKÁBAN

14. Részlet Makkai Sándor: Sárga vihar cíinű regényéből (1934) 1 larmadik fejezet De Simonék nem gyönyörködhettek tovább a táncban, mert a város megrohanásával egyidőben a vár körül is megmozdult a mező s rohamra indultak a mongol csapatok. Simon rögtön tisztában volt vele, hogy ennek az őrültségnek nem lehet más célja, minthogy lekösse őket s megakadályozzon minden próbálkozást a város megsegítésére. Az ottani mongol csapatok most már belül vannak a palánkon, s így egy kívülről jövő váratlan támadás nagy veszedelembe hozhatná őket. — Csak bomoljatok!... — kacagott fel Simon odafönn. — Az ördög hiszi cl, hogy nyíllövésre közelítsetek! libben azonban nagy ámulatára csalatkozott. Van-e értelme vagy nincs, azzal úgy látszik, semmit se törődtek a támadók. A meredek sziklaoldalakat a Góbi utódai nem tekintették komoly akadálynak. Hihetetlen iramban törtek föl rajtuk a falak alá, mintha repülnének. F.z volt az oka, hogy a fölfelé hömpölygő lovassereg megelőzte őket az első nyilazásban. Ahogy ezek az ördögök lőttek, fölfele ugráló lovaikról, olyat csak mesében lehet elhinni. Halottak zuhantak alá mindenfelől, összezúzódva a köveken, s jajgató sebesültek fordultak be a mellvédek nyílásain. Simon ordított, mint a tőrbe csalt oroszlán: A számszeríjászok, oda ugráltak gépeik mellé, hogy helyrehozzák a kézívesek megtorpanását. — Nem ti! Nem ti! — kiáltott Simon, egy pillantást vetve a mezőről folytonosan ömlő ellenségre, amely nyomta előre kérlelhetetlenül a hegyoldalra tődulókat. Elkurjantotta magát, a legnagyobb dühből egyszerre csapva át a föllángoló örömbe. Most már tudta, hogy mit kell tennie. — 1 lúzzátok ki a húrt, s irányítsátok a számszeríja, a hegy lábán túl, a hátul jövőkre! Kész!... Rajta!... Es míg a dárdavetők s a kézi íjászok magukhoz térve az első meglepetésből, a mellvédek mögül lőtték a falak alá tódulókat, a számszeríjak iszonyatos nyíldorongjai magas ívben burrogva át a levegőn, csapdostak le messze túl a kézij lőtávolán, a várhegy alá sűrűsödő ellenség közé. — Tovább! Tovább!... — vezényelt Simon. Ide-oda szaladt az egyik kedvencétől a másikhoz, mit se törődve a feje körül suhogó mongol nyilakkal, s majd itt, majd ott hallatszott az ordítása: 107