Esztergom Évlapjai 2009
Szabó Ferenc SJ: Prohászka Ottokár időszerűsége
vatikáni zsinat fogalmazott meg: - megfelelő papnevelés, a papok kellő szellemi kiképzése akár külföldön is; - a papok ne szigetelődjenek el a hívektől, ne a hatalmi érdek, hanem a szolgálat szelleme vezesse őket; - legyenek demokratikus érzelműek; - szükséges a nép nyelvének a használata a liturgiában, valamint az együttműködés az állammal a pluralista társadalomban... Nagy csalódása és keserűsége volt az úgynevezett „keresztény kurzus" kereszténytelensége. Közéleti szereplése részben kudarcba fulladt; talán azért is, mert gyermekien egyszerű lelke és jó szándékú idealizmusa nem tudta, mibe keveredett. 1920. jún. 30-án ezt írja naplójába: „»Keresztény kurzus« kereszténység s keresztények nélkül! Ez a baj: hogy a hordónak nincs feneke; e pártnak nincs alap, szirt a lába alatt. Azok az emberek nem keresztények. Igaz, hogy elvben, theóriában elfogadják a kereszténységet, de tettekben nem vallják." Prohászka visszavonul a napi politikától, és egyre inkább a belső világ szépsége felé fordul. A bodajki Mária-búcsú áhítatának illata megcsapja, és 1922-ben így elmélkedik a boldogságos Szűzről: „... Ah, ez az igazi szépség, mely Istentől való s Istenre utal s róla beszél s tanúskodik. Ő lakik benne s sugárzik belőle. így nézem a Szüzet, s így nézek minden szépséget; nem szép nekem, ha nem szakramentális! Az asszony szépségét is így nézem! Csak ha szép lélek van benne, akkor élvezem; ha nincs, elfordulok tőle; akkor élvezhetetlen nekem, csinált virág, nincs gyökere. A gyökérből való szépség, az élő szépség, a lélekből fakadó s azt sugárzó s azt meg nem tagadó szépség az ideálom!" (1922. szept. 10.) Az 1920-as években egyre inkább az Eucharisztia kerül lelki élete homlokterébe. Igaz, eddig is az Eucharisztia volt a napja, erőforrása; de most elözönli lelkivilága egét és egész tevékenységét. A naplójegyzetek lassan elfogynak, mert az Eucharisztiáról írja könyvét, amely befejezetlenül, posztumusz kötetként jelenik meg majd az Elet kenyere címen. Itt tárul fel teljes mélységében a misztikus Prohászka lelke. Híresek voltak Prohászka beszédei, amelyeket a katolikus nagygyűléseken mondott. Kidolgozta beszédeit, de aztán szabadon adott elő, magával ragadva a közönséget. A szem- és fültanú Schütz írja: „Azt meg kellett élni: amint a zsúfolt teremnek és a végsőkig fűtött várakozásnak izzó légkörében [...] orkánszerűen fölzúduló tapsok közt megjelent csupa erő, finomság, lelkiség alakja, azzal a páratlan tartással, mely önérzetet és mély alázatot sugárzott egyszerre. [...] Valóban, az elragadtatásnak és eszmeszületésnek, a katolikus önérzet és ma-gáraébredés fogantatásának, a tettrefeszülésnek és talpraállításnak órái voltak azok. »8-10 ilyen ember forradalmat tudna csinálni«, írta akkoriban egy liberális újság. Hát ezt a forradalmat megcsinálta ő egymaga, minden egyes alkalommal." 3 2 3 2 ÖM. XXV. 55-56. 160
